Legendás! (legen-wait for it-dary)

Ma azt hiszem, nem fogok annyira törekedni a választékosságra, sőt a bejegyzés specifikusan egyetlen témával foglalkozik, ez pedig A Legendás Számlaügy (legendás lesz, ez egyszer biztos). Nem hagyhatom aktuális napi bejegyzés nélkül.

Megérkeztek a mindeddig hiányolt közüzemi számlák. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy egyszer már sajnálkozva elbúcsúztak tőlünk levélben, hogy szomorúan hallják, hogy elköltözünk. Ezzel nem lett volna semmi gond, ha nem másfél hónappal ezelőtt írták volna, minden különösebb ok nélkül - hiszen még senkinek nem jelentettük be ez irányú szándékainkat akkortájt -, s ha kaptunk volna decemberi költözésünk óta akármilyen számlát is legalább, amivel fokozatosan csökkenthettük volna a rejtekben egyre csak halmozódó rezsi költségeinket. Nos, tehát, mai nappal megérkezett az EDF (szolgáltató) gáz, valamint villanyszámlája. Nem ragozom (majd csak utólag):
- Gáz, beköltözéstől (december 13.) április 1-ig: GBP 745 , azaz (megközelítőleg, az éppen erős forintnak köszönhető napi árfolyammal csak) 223.500 Ft.
- Villany, szintén beköltözéstől április 20-ig (becses dátumot találtak): GBP 199 , tehát 59.700 Ft.

Nos, a gáz ára magáért beszél, valamint a megjegyzés is a megküldött számla alján, a mindenféle egyéb statisztikák és diagrammok alatt: az átlagos ÉVES gáz fogyasztás a házunk méreteit, típusát figyelembe véve 16.500 (mondjuk legyen köbméter). Nekünk egy negyedév alatt sikerült kicsit több, mint 20.000 egységet fogyasztani.

Soha nem éltem még ilyen meleg lakásban, pedig lakótelepi gyereknek születtem.
És soha nem volt még nyitva az ablakom egész álló télen, lényegében letekert radiátor mellett.
Tanulság: ne éljen az ember fázós déliekkel.
De nézzük csak meg egy kicsit jobban a helyzetet, mert én nagyon kedvelem a lakótársaimat, s általában véve a Föld bármely tájáról származó embereket. Úgyhogy nem kívánnék itt személyeskedni, s véletlenül sem szeretném, ha bárki azt hinné, én itt most bűnbakot keresek, vagy bármilyen származásbeli fentartásaim lennének akárkivel.
Tehát, főleg Nagia szobája volt hideg, s ő panaszkodott és tekergetett termosztátot, s töltötte ráadásul a legtöbb idejét itthon. Drága Chris barátunk is "lányos" típus, aki szintén kellő melegben érezte csak komfortosan magát. Carly-nak is voltak gondjai a ház klímájával.
Úgyhogy módosít(hatn)ám a tanulságot: ne éljen az ember fázós déli nőkkel.
Igen ám, de Carly márpedig nem déli.
Tehát a (végső?) konklúzió: ne éljen az ember fázós nőkkel.
Ez így azonban továbbra is diszkriminatív lenne a társadalom fázós rétegével szemben. Tekintve, hogy a "fázós"-ság (amúgy) kezelhető - bizonyára minden nő hallott már a ruhákról, vagy az egészséges vérkeringést elősegítő mozgásról -, hát leegyszerűsíteném a mai bejegyzés mondandóját: ne éljen az ember nőkkel.

Rövidesen újra jelentkezem, gyűljenek csak a mesélnivalók.
Jóccakát!

Továbbra sem a narrátorok gyöngye

Ma végre elérkezett az idő. Néhány hónap egészen amatőr mozgókép termése.

Áldott Húsvétot Mindenkinek!


Warwick Road, ahol élünk. Azt hiszem megjegyezhetem itt. Kifejezetten érdeklődők számára csupán. A vontatottsága, művésziessége és szókincse... azt hiszem egyfajta egyedi stílusirányzat lassan felismerhetővé válik.

Muswell Hill, ahol éltünk.

Egy hajdani Sandwich(Wo)man tréning.

Halmos Andi egy kirakat bűvöletében.

Egy este a teljesen üres metrón, Londonban... üres!

Keresztelő az Ogle Street-en

A Virágvasárnapi Körmenet Fitzroy Square és Ogle Street között

Húsvét Vigilia, éjjel, a tűz szertartás után. Gyertyák fénye, és ünnepi ének. Zengett a templom.

S még egy dalrészlet Húsvét éjszakájáról. (javítva :) )

Az eddig feltöltött videók gyűjteménye a jobb oldali oszlopban megtalálható.
Boldog Napokat!

Sári és Matthew „sikolyok” dallamára

Folytatódik a visszaszámlálás, s már alig több mint egy hónap van hátra életem londoni etüdjéből. Igen, talán ha vesszük a már korábban vázolt múltat, hogy hol, mennyi időt töltöttem, arányaiban tekintve Londont a majdnem pontosan egy évvel, s ez alatt a 3 bérleménnyel, lássuk be, ebből is kihoztam egész sokat.
Talán az előző mondat nem bír nagy értelemmel, de próbáljátok hozzáképzelni a korábbi bejegyzéseket – ami megmaradt belőlük esetleg az emlékeitekben –, valamint azt, hogy azért mégsem tinédzserként érkeztem körbebulizni Londont a tisztelt szülők megtakarított vagyonából, s azt, hogy a Mindenható, azt remélem, már soha nem kerül le életem ranglistájának legfelső fokáról. A mai bejegyzésem talán egy kicsit több személyes választ is tartalmaz majd olyan kérdésekre, amik felvetődtek innen-onnan, ettől-attól az elmúlt időszakban.

Először is magáról a blogról, s mikéntjéről. Nem restségből írok ritkán. Csak nem tartom a mindennapjaimat feltétlenül olyan színesnek, hogy akár hetente többször tiszteletemet tegyem a blogomon. Nincs új a Nap alatt, minden csoda három napig tart, az újdonság varázsa az újdonság érdeme, s én is csak egy vagyok a sok közül. Ezeket a közhelyeket azért szedtem ide csokorba, hogy világos legyen, szívesen mesélek, sőt, magam számára a legnagyobb élmény leülni, s odafigyelve a bejegyzés magyarságára és választékosságára, írni egy kicsit… vagy kicsit többet. Mert egyszerűen szeretem, és élvezem. De valahogyan nem érzem azt, hogy ennek az élményét vissza tudnám adni, vagy akár önmagam meg tudnám élni, ha a napi élményeket dobnám fel az online faliújságra „Megérkeztem stop Meleg van és szép itt stop Csókolom Anyuka stop” stílusban. (Erre használom hőn szeretett Fb közösségi portálunkat.) Így hát maradtam annál, hogy amikor úgy érzem, van egy-két-há szabad órám, inkább összegyűjtöm a felhalmozódott élményeket, amik megmaradtak és valódi emléket hagytak bennem, s így színesebb is a tálalás, s a tartalmuk is olyan lesz, amit valóban említésre méltónak tartok.

A rám váró lehetőségről – a teljesség igényével bár, de a józan ész korlátain belül, így lekerekítve, kevesebb, mint 10 oldalban. Amit a vidéki munka rejteget, még leginkább magam számára is egy rejtély. De ismét egy változás, ami mint tudott, számomra mindig kecsegtető, s mielőtt még bárki azt gondolná, ez is csak egy nagyot lobbant fellángolás… nos, szeretném elhessegetni az ilyen irányú feltételezéseket. Ugyanis egy újabb felismerés tisztává tette, hogy igen, ez is Egy Fellángolás! Mennyire nem mindegy. Tudom, vannak olyan vonásaim, amikben nagyban eltérek másoktól. De a másik nézőpontból, mások sok mindenben nagyon különböznek tőlem. Tehát, ki is igazán a fura? Senki. Hanem mindenki Valaki. S attól valaki, hogy olyanná teremtetett, olyanná neveltetett, olyanná lett, azokat az utakat választotta, s végül, de közel sem utolsó sorban úgy vezettetett, ahogyan. S így vagyok én ilyen, Te amolyan. S Ő pedig tudja, mit miért tesz, vagy mit miért nem! Elfogadás, alázat. Mekkora szavak, micsoda tartalom.

Nem veszítve a bekezdés tartalmát, tudom, hogy mennyi minden gyengeségem van, egyre jobban felismerem, s egyre jobban érzem, mennyire próbálnám tagadni őket, mennyire rejteném még magam elől is. De felesleges. Mert attól még ott vannak. Inkább hát dolgozzunk rajtuk, de tartsuk szem előtt! Mert Ő mindezekkel együtt éppen úgy szeret, ahogyan vagyok. S nem felejthetjük azt sem soha: az érméknek kettő oldala van! Hát nem feledkezhetem meg azok beismeréséről sem, amik viszont az érdemeim, az erősségeim, az adományok, vagy képességek, az adottságok, ékességek. Így teljes egy emberi jellemrajz.
S hogy mit jelent ezek után a gondolatmenet eleje? Azt, hogy a fellángolások én vagyok. Valahogyan ilyenné kovácsolódtam, ilyen lettem, ilyenné váltam. Mestere vagyok a szalmalángnak, mert fel tud lobbantani bármi, legyen akár apróság is. Legyen az egy emberi vonás, ami megfog, vagy egy tárgy, vagy egy csupán eszmei értékű cél, egy még általam fel nem tárt ismertet, vagy ismeretség, s legyen mind közül bármelyik bármilyen csekély; ami nem hagy nyugodni, míg el nem érem, meg nem valósítom, ki nem ismerem valamennyire, meg nem tapasztalom, át nem élem, vagy meg nem értem, addig lángolok. De aztán elérem, mert megadatik, hogy elérjem. S ezek a felfedezőutak olykor nem a legjobb döntésektől vannak övezve, sőt, egyáltalán nem biztos, hogy a környezetem javára, vagy még kevésbé szájízére alakulnak – bár legkevésbé akarattal bárki ellen –, de én így haladok előre. S talán másoknak könnyebb az útjuk, s vannak ismét mások, akiknek sokkal nehezebb és göröngyösebb, de az enyém ilyen. Nem kívánom, hogy megértse bárki, hiszen magam is nehezen fogadom el sokszor. De hiszem, hogy egyszer a lángok, amik csak szalmaszálon lobbannak fel, s gyorsan égnek el, végül leégetik az egész tarlót, utat adva az új szántásnak, a vetésnek, a friss hajtásnak, s így az aratás gyümölcsének kezdeti megteremtői. Az a gyümölcs pedig tudom, hogy nemes lesz, s megéri az égetést.
Minden lángolásért hálás vagyok, mert akkor is hoznak valamit, ha épp el is visznek valami mást. Ilyen a tűz. Eléget, de meleget ad. Pusztít, de tisztít.


Na, lássuk, mitől is zajlik az élet errefelé mostanában.
Mivel megéreztem, most, hogy lassan távozom – ha minden úgy alakul –, hogy mégis csak itt vagyok Londonban, ahol szinte bármi lehetséges és elérhető, gondoltam, kihasználom azokat az adottságait, amik érdekelnek. Így aztán mostanában elkeveredtem egy-két olyan környékre, ahol még nem jártam, csak hogy magamba szívjam a város ezerarcúságát. Olykor valóban lenyűgöző, máskor meg inkább pejoratív értelemben döbbenetes. De ezt annyira nem lehet átadni, különösen nem néhány mondatban, így hát maradjunk annyiban, hogy ez a város sem különbözik semmiben a világ más pontjaitól abban a tekintetben, hogy a szélsőségek, a pompa és a nyomor itt is tud váltakozni egyik utcáról a másikra.

Egyáltalán nem biztos, hogy szavakba önteni könnyebb, de mégis talán átadhatóbb egy-két kulturális élmény.

Így például az egyik hétvége élménye volt, hogy elhívtam Maria-t, menjünk már el a Barbican Art Gallery-be, ismerkedjünk meg a 70-es évek New York Downtown úttörő művészetével. Egy kissé elvont alkotói trió köré tömörült művészeti csoport, vagy inkább kissé elvakultan avantgarde, mámorfüstben nagyokat álmodó és különöseket teremtő életművészek minden területet átfogó tárlatába csöppentünk. Legyen itt elég annyi, hogy kiderült, hogyan válik művészetté a vertikális tér horizontálisba fordításával az öltözködés, miként alkot az amúgy tanult építész egy elhagyatott házból „épület vágás” művészeti irányt (úgy ahogy van, vágjunk el egy házat, s készítsünk képeket a metszetekről, vagy őrizzünk meg egy metszet, vagy alakítsuk át kissé), vagy éppen sétáljunk falon vízszintesen. Tehát egy napi program fotográfiával, performance-okkal, festészettel, grafikával, költészettel, szobrászattal, találmányokkal, s még egy közösségi központ – étkezde – is belefért az álmaik megvalósításába. Legalább már erről is tudunk.

De vegyünk egy jobb példát. Kapcsolatom a zenével talán sokak számára ismerős. Az egy éltető elem, ebben megállapodhatunk. Hát el is döntöttem, hogy erre is mindenképpen áldozok egy kicsit. A holnapi (már mai) Ákos koncertet a Troxy-ban igaz kihagyom. De hallgatom őt eleget a fülemen mostanában. Azonban egy véletlennek köszönhetően egyik reggel munkába menet a buszmegállóban találtam egy szórólapot. Megfogott. Talán a hegedista lány. De megfogott. Egy kis utánajárást követően sikerült is eljutni a The Green Note nevű camden-i kis kávézó/étterembe, ahol egy korlátozott nézőszámú koncertet adott a She’koyokh (ejtsd, ha akarod: sikolyok) klezmer együttes, ahova magammal cibáltam Maria-t, aki ugye a Barbican élmények után kissé szkeptikusan fogadta a program lehetőségét. De nem bánta meg. Felemelő volt! Mivel nem kívántunk vacsorázni, asztalt nem kaphattunk. Így leültünk a pódium melletti kis bárasztalhoz, ami a falon függött, csupán kettő bárszékkel ellátva. Így tulajdonképpen a helyiség méreteinek köszönhetően az együttesben ülve élveztük végig a koncertet. (A kezdésig pedig ismét volt lehetőségünk egy kiadósabb eszmecserére.) A főleg kelet-európai zsidó népzenét és népzenei feldolgozásokat játszó londoni székhelyű (éppen) hetes valami pazar muzsikát produkált. Mindegyiküket kiemelhetném, de én azért mégis maradnék a hegedűs és a klarinétos lányok magasztalásánál. Az amúgy igen elismert klarinétos lány valóban bizonyította elképesztő zenei képességeit, a hegedűs valóban elragadó volt – nem felejtve méltatni azt a hihetetlen művészetet sem, amit a hangszerén produkált –, s tényleg, mindannyian fantasztikusan prezentálták ezt a közel sem könnyű zenei stílust. Nekem pedig járt kezem, lábam, néha alig bírtam a széken megmaradni. S így, hogy tulajdonképpen ott voltunk közöttük, teljesen át lehetett élni azt a varázst, amit ők éltek át zenélés közben, átadva magukat ennek a fantasztikusan lüktető muzsikának. Nem beszélve arról, hogy azért a fizikai közelségnek és közvetlenségüknek köszönhetően valójában is adódott lehetőség egy kis kommunikációra, egy kis kontaktra.

A templomi közösség kérdése, ami a Londonból való távozásommal kapcsolatban az egyetlen komoly kérdést vetette fel – mint ahogy a legkomolyabb érv is ez volt London mellett az érkezéskor – megoldódni látszik. Illetve megoldás, vagy döntés, ebben most nem foglalnék állást, de megyek, s tudom, hogy nem véletlen az sem, hogy ezt a lehetőséget most megkaptam, hogy mehetek. De eloszlatva a kételyeket, az, hogy június 3-tól Caythorpe Court-ban dolgozom-e, már csak attól függ, hogy az azt megelőző 10 napos tréninget Boreatton Park-ban teljesítem-e.
De mint kiderült, azért még lesz alkalmam arra, hogy a következő szakaszunkat az Úton (a neokatekumenálison) még el tudom kezdeni az itteni közösségemmel. Éppen az utolsó londoni hétvégémen el tudok még menni velük egy hétvégi együttélésre (lelkigyakorlat), ahol az imádság lesz az újabb lépcső. S ott lehetek, hogy haladhassak tovább velük. S aztán a többit majd meglátjuk, de ugye: „Ne aggódj annyit! A legjobb dolgok akkor történnek, amikor nem számítasz rá.” (G.G.Marquez)

A nagyböjti idő a legnagyobb ünnepre való készület mellett még egy szép szakaszt hozott a templom közösségi életébe. Az egyik közösség most érkezett el a Reditio-hoz. Így hétfőnként meghallgathattuk a közösség tagjainak hitvallásait a Credo soraira építve azokat. Becsületre méltó emberi őszinteségek a saját életükről, a Jóisten mérhetetlen szeretetének és gondviselésének megnyilvánulásai emberi sorsokban. Bárki előtt világossá válhat, hogy lehetünk bármilyenek, bárhol, bármikor, akármilyen ösvényeken is járva életünket, a Jóisten mindig ott van, hogy óvjon, irányítson, beleavatkozzon, segítsen minket éltünk alakulásában.

Tovább lapozva a napokban elérkezett az április, s megérkezett Halász Sári. Igen, valószínűleg az utolsó látogatóm egy jó időre, de azt hiszem annál is jobban éreztük magunkat arra a néhány napra, míg itt volt. (Majdnem maradt, de annak azt hiszem sokan nem örültek volna, például a főnöke.) Már hetekkel korábban eldőlt az időpont, tehát lehetett visszaszámolni, különösen, hogy szintén egy anglomán teremtésről van szó, aki alig várta, hogy ismét láthassa a szigetet. Nekem meg többek között még a sátram és egy pár bakancsom (, no és nem beszélve a cigaretta ellátmányról) érkezését is jelentette – köszi Sári! Élmény dús és szép napok voltak, hogyan is szépíthetném még. Nagyon jó volt – ráadásul egy olyan személyiséggel, mint ő – élőben, szemtől szembe mélyeket beszélgetni, vagy hasonló megközelítésekből, vagy nagyon őszinte ellenvéleményekkel szembe találkozva látni, vagy felismerni dolgokat. S akkor még nem is említettem a közös élményeket, no és a nevetést! Illetve, hogy hogyan jártam, hála Sárinak, végre a London Könyvtárban (legalább az aulájáig én is bemerészkedtem), vagy fedeztük fel a Camden Stable Market eddig még számomra is ismeretlen kis sikátorait („F**k Google, Ask Me” póló, hatalmas). Hogyan sikerült kipróbálni a helyi pub-ot végre egy csendesebb napon, ajtókon belül is, most barna sört kortyolgatva, vagy miként igyekeztünk – persze főleg én – eltüntetni pár nap leforgása alatt mérhetetlen mennyiségű NEMcsokit. Hiába, egy vendég a háznál mindig valami különleges, valami unique.

És Hát Na, nagyon jó, hogy itt volt Sári! :)

Így történt meg az is, hogy egyik este eljutottunk a Vaudeville Theatre előadására, az In a Forest Dark and Deep egyik estéjére. Ez egy kétszereplős darab, 90 perc megszakítás nélkül egy testvérpárról. A lány csomagolja össze erdei kis fészkét, s a testvérét kéri meg hurcolkodni. De, hogy mik is derülhetnek ki 90 perc alatt? Sok minden, különösen, ha sok minden van a szőnyeg alá seperve. No és, hogy mi derülhet még ki egy ilyen darabról amúgy? Hogy a szereplői a Lost főhős Matthew Fox és a talán kissé kevésbé tehetséges Olivia Williams. Tehát egy (vagy két) nagy név, egy színház a Strand-en, egy érdekes történet, egy kissé amerikai íz világ, egy jópofa díszlet, kellő reklám, s persze London, s a siker már zsebre is tehető. S, hogy a 90 perc szinte elrepült, azt mutatja, hogy tényleg nem is volt rossz!
Aztán egy szerda délután Sári vonatra ült Victoria-n, majd visszarepült.


Mára befejezve egy-két apróság még. Majd’ egy év után sikerült ismét találkoznunk Kósa Katával, aki immáron 9 éve egy biztos pont Londonban. Még ha ritkán is sikerül összehozni a találkozást, de így legalább mindig garantált, hogy van mit mesélnünk, van mivel meghökkentenünk egymást. Éljenek április bolondjai! Az ez idő tájt esedékes catch-up South Bank 23 fokos, napsütötte Royal Festival Hall teraszán – a London Eye tőszomszédságában – teljesült be, ráadásul egy kollégája, s egy másik ismerőse is befutott közben, így végül egy jóízű kis sörözgetős (Murphy’s) traccsparti kerekedett belőle.
Megérkezett az angol erkölcsi bizonyítványom, így legalább tudhatjuk, hogy a törvény előtt tiszta vagyok, de közben azért egyik nap mégis megbüntettek munka közben járdán kerékpározásért (ugrott 30 fontom), hogy mégse legyek egészen makulátlan. Kiderült, hogy csak tesztvezetéssel cserélhetem le a jogosítványomat, mégsem csak pénz kérdése, így az még kicsit várat magára. Volt Iwona ünneplés közösségi társakkal a Made In Brasil-ban, begyűjtöttem végre a kilépő papíromat a Balans-tól – soha nem késő –, s elkészítettem a helyi adóbevallásomat, mivel magánvállalkozóként nem úszhattam meg. (Alkalmazottként ezt az élményt kihagyhattam volna, de akkor nem próbálhattam volna soha ki ezt a jó kis online matekozást. Jól szórakoztam, bár fizetek.) A magyar adóbevallás még folyamatban, bár hála Orsának, aki lényegében megcsinálta helyettem, ez jóval gördülékenyebben megy. Köszi Orsa! (Viszont hála a TB magánbefizetésnek és a „helyi illetékességnek” közel sem olyan egyértelmű, mit tegyek.) Ma (tegnap) nekiláttam frissíteni a gönceimet, hangolódva már a közelgő új életformára (- éljen a Primark, a Sports Direct és a Wood Green Shopping Mall).

Ma pedig mindjárt elszaladok aludni, aztán virágvasárnapi mise, majd körmenet a Fitzroy Square-en, utána pedig hajrá London Marathon! Valahol csak elkapok egy-két ismerős arcot. Persze én csak lelkesíteni megyek!

Szép napokat! S ha addig nem hallanánk (itt) egymásról, Mindenkinek Áldott Boldog Húsvétot!

Élek Isten tenyerén

Elmesélem, hogyan is válnak a mindennapok ajándékká, hogy milyen felfedezni annak a csodáját, hogy mit is jelent az igazi szabadság Istenben. Még akkor is ragaszkodom ennek a tényéhez – hogy ebben élek –, ha ezt csupán csak remélhetem, csak hihetem, hogy ahogyan élek jelenleg, az valóban Isten által vezetett, tőle kapott lehetőségek, általa feltárt ösvényeken haladva, nem félve a holnaptól, nem aggódni a mikénten; s nem pedig valami önfejű előremenekülés, kilátástalan önző vagdalkozás, törve előre egy indákkal benőtt, vadregényes, kusza, átláthatatlan dzsungelen.

Ez így szépen hangzik, s egyszerűen, de bevallom, ez közel sem ilyen makulátlan. Ehhez az érzéshez – mint ahogyan a relatív jó ismeretéhez szükséges a relatív rossz ismerete is – persze járnak azok a napok, amikor elveszettség és reménytelenség vesz erőt rajtam. Úgy érzem, itt az ideje feladni, belátni, hogy az éppen vélt irányom nem vezet sehova. Csüggedés, tanácstalanság, s nem utolsó sorban ilyenkor az Istenbe vetett bizalmon ejtek csorbákat. De ahogyan a hullámzások mestere voltam mindig is, ezek a fodrok is nőnek, majd elülnek, mint mindegyik eddig még. Ami valóban csoda, az annak a lehetősége, hogy valóban, tényleg ráhagyatkozhatunk a Jóistenre. Csak ezt néha olyan, olyan nehéz beismerni, s alázattal, türelemmel kivárni a sorunkat, amikor eljön a mi időnk, hogy ebben a nagy univerzális társasjátékban a mi dobásunk következzen.

Nem mondhatnám, hogy eseménytelenül telnének az utóbbi hetek. A heti megszámlálhatatlan órák, amiket jelentkezésekkel, különböző kacifántos online jelentkezési formátumok kitöltésével töltöttem, sokszor hoztak este 11 órát kb. 15 percre délután 4 órára. Túlnyomó részt mérnöki pozíciókról szóltak, egészen a figuráns geodéziai alapmunkától talán az asszisztens projekt menedzseri szintig szórva a skálát. Nem egy, s nem kettő visszautasítás, vagy csak szótlan ignorálások. Aztán megkerestek Dublinból, egy fejvadász, aki Perth közelébe, Ausztráliába ajánlott lehetőséget. Úgy tűnt már az elején hamvába dől az egész opció, de aztán végül egy több mint 2 hetes reményteli levelezés lett belőle, mire végül az ajánlatot tevő cég végül elutasított a specifikusságra hivatkozva.

Közben nem adtam fel az egyéb, gondolataimban, elképzeléseimben, vagy ábrándozásaimban megbújó egyéb szakterületek finom kutatását sem. Így akadtam rá egyik nap egy oldalra, ahol számomra érdekesebbnél érdekesebb állásokra akadtam. Másnap le is adtam a jelentkezést vagy négy céghez, különböző pozíciókra. Valamint így rálelve magukra a pozíciók hivatalos megnevezésére végre, valamint a munkakörök részletesebb bemutatására, már könnyebben kereshettem tovább.

Nem fokozom tovább a kertelést. Activity Instructor / Group Leader lehetőségekre bukkantam. Hogy mit is takar, azt bárki felfedezheti maga számára, ha igazán kíváncsi a részletekre azonnal, vagy várhat még egy kicsit, s akkor rövidesen többet hallhat róla ezen a blogon. :)

Bevezetésnek legyen annyi elég, hogy olyan élményparkok, aktív szabadidős központok működnek szerte a világban, amik elsősorban gyerekeket, iskolás osztályokat, de akár családokat, vagy független gyerekcsoportokat is várnak. Kicsit amolyan táborozós – kevésbé idényjellegű, mint egy sátortábor – hangulattal, vagy az „erdei iskola” néven ismert nyári iskola stílusban, hogy kikapcsolódjanak, kipróbáljanak sportágakat, fejlesszék képességeiket, legyőzzék félelmeiket, élményeket gyűjtsenek, tehát, hogy jól érezve magukat, élményeket és újabb tudásokat halmozzanak. Ezekhez a programokhoz pedig koordinátorok, csapatvezetők kellenek. Nos, erre jelentkeztem az egyik iparágban vezető angol céghez. Több órás jól megfontolt jelentkezési lap kitöltés, referenciák Viótól, a Sandwich Man menedzsertől, Nadia-tól, rendőrségi erkölcsi csekkolás.. S a héten megkaptam a levelüket 4 pozíció ajánlattal. Egy másnapi telefonos egyeztetés során pedig az egyik pozíciót kiválasztva tulajdonképpen felvettek!

A folytatás május végén. Egy tíz napos tréning a bázis központjukban, majd elvileg a tréning befejezése napján már át is utaztatnak minket a leendő központunkba. Most várom a részleteket postai úton, elvileg egy szerződéstervezettel együtt. A szerződés egy terminusra, november közepéig szól majd. Az állás egy gyakornoki pozíciónak minősül. A fizetésem az első időszakra mondhatjuk, hogy inkább csak zsebpénz csupán, de szállás, étkezés, munkaöltözet biztosítva, a center eszközei rendelkezésre állnak, s az ígéret szerint internet is van. A közeli városban már találtam katolikus templomot is. Úgyhogy mi kellhetne még?! :) A munka heti hat nap, bár elvileg csak 42 óra, de előre láthatólag nem lesz egy lassú menet, de egyáltalán nem bánom, s nem félek tőle, sőt! Képzeljétek csak el. Munka, ami szórakozás, sport is egyben, s ismét olyan emberekkel dolgozva, akik azért vannak ott, mert szeretnék aktívan jól érezni magukat. Majdnem ugyanolyan optimális ügyfélkörnek tűnik, mint a jelenlegi. Csak most az éhes emberek gasztronómiai igényeit elégítem ki. De a különbség nem nagy, tehát a munkakör élményszerűsége jó eséllyel prognosztizálható.

Amit azóta már kiderítettem, hogy sikerült az egyik legrosszabbnak minősített központot választanom. Egy nagyon impozáns angolszász birtok épülettel bár, de állítólag az alkalmazottak szobái nem éppen jó állapotúak. S mivel az egyik legnagyobb központ egyben, a vezetés állítólag elég öntelt, s nagyon elfogult a központtal szemben, ami sokszor a beosztottak rovására van. Tehát a helyzet adva lesz, azt hiszem, hogy ismét sokat tanuljak. :) De ez sem rettent el, mint általában soha. Kíváncsian várom a munkakör, a munkatársak és a hely egész attitűdjét!

S hogy hogyan tovább. Ahogy látszik is, most nagyon úgy tűnik, hogy eltérek az eddigi szakirányomtól, bár addig még van két hónap, s nem adom fel a lehetőségét, hogy a Jóisten akár választási helyzetbe állítson ismét, tehát jelentkezgetem tovább mérnöki irányba is, bár azért adok magamnak egy-két szabadnapot, azt hiszem. De alakuljon bárhogyan is, ha ebbe az irányba megy tovább az életem, ha tetszeni fog, élvezni fogom, akkor ezzel komolyan behatárolódik egy időre a folytatás, hiszen nem lesz kérdés, milyen formában élem tovább az elkövetkező éveket… nem beszélve arról, hogy Magyarországon még nem találtam ilyen központot. Még nem, de hátha megtaláltam az üzleti niche-t, s akkor…?! :)

A kezdeti képzés egy alapfokú gyakornoki szint, Apprenticeship1 elnevezésű. Azonban ha kívánom, akkor emeltszintű képzést kaphatok – jelenleg kívánom –, ami kicsit hosszabb elkötelezettséget igényel a konkrét cég felé – de attól még a következő idényben mehetnék másik központba, ha minden igaz –, de a képzés eredményeként válhat belőlem ezen az irányon is manager, ami, lássuk be, legalább annyira vonzó, mint amennyire eddig is vonzott a menedzsment, mint irány. Tehát a lehetőség, ami eddig vonzott, továbbra is elérhető. De ki tudja, talán most találok rá arra az iparágra, ami még jobban illhet hozzám, mint a mérnökség. Nem tudhatjuk, hagyjuk meg ezt a kérdést egyelőre a jövőnek.

De az már szinte bizonyos, hogy egy újabb május egy újabb komoly váltást hoz az életembe, mint ahogyan ez már tendencia, figyelembe véve 2003, 2004, 2006, 2008 és 2010 májusainak egyértelműen felismerhető mérföldköveit. Különös… :)

Vissza a jelenbe. A Sandwich Man továbbra is idényszerű fénykorát éli, legalább is az én köröm, hála Istennek, mondhatni napi stabil átlagossággal egyenletesen jól, de legalább is teljesen kielégítően jövedelmez. S annak köszönhetően, hogy ebben a hónapban nem igazán hagytam el Londont, nem utaztam, így nem voltak önkényes szabadságok – hiszen ne felejtsük, egy magánvállalkozó anyagi megélhetése ezért függ még inkább saját tudatosságától, mert itt a fizetett szabadságnap nem igazán ismert fogalom –, úgy tűnik, hosszú hónapok után talán ismét egy kicsit akár meg is takaríthatok. Az utazásokra vonatkozóan azért egy finom pontosítás. Mikor ezeket éppen billentyűzetre vetem, éppen a vonaton ülök Bristol felé, majd onnan busszal tovább Glastonbury felé, ahol ma Nagia-val részt veszünk a fesztiválhoz szükséges 4 órás tréningen, hogy júniusban már alkalmas stewardokként érkezzünk a kis település annál nagyobb programjára.

Az elmúlt időszakban a ház életéből eléggé kivontam magamat. Nem mintha bármilyen személyes okai lennének, egyszerűen csak élem a magam egész zsúfolt életét, s így nem igazán van érkezésem üldögélni a nagyszobában, vagy a konyhában. Carly-ék már nekiálltak új lakást keresni, s úgy néz ki, hárman költöznek tovább együtt, Chris beköltözik hónapokra az egyetem kollégiumába, aztán majd meglátja, ősztől marad-e Londonban, vagy visszatér Görögországba, mivel a tanulmányai véget érnek, s lassan állás után kell néznie. A kérdés, hol talál majd. Nagia is már a vizsga projektjén dolgozik, őt is várja rövidesen a munkás élet.

Az egyik legkedvesebb élményem az elmúlt hetekből, hogy egyik hétvégén eljutottam magamban, válogatott zenéimmel a fülemen, egy napsütéses vasárnapon a Museum of London aktuális (és állandó) kiállításaira. Nem kisebbítve a mindenkori kiállítás fényét, elsősorban a kettő ideiglenes miatt mentem. De végül volt időm London történelmére is. A kettő fotókiállítás azonban, amik valóban odavonzottak a „London Futures” és a „London Street Photography”. Finom kontraszt. Fényképek Londonról egészen a fényképezés kezdetétől, az 1800-as évek elejétől napjainkig, valamint a másik kiállítás 14 fotomontázzsal, a két készítő utópiáit bemutatva, mi történhetne, ha Londont elöntené egy árvíz, vagy a globális felmelegedés, illetve szélsőséges politikai események hatásai hogyan változtatnák meg a főváros képét. Élveztem a múzeumot a jelenben a múltról és a jövőről.

S végezetül vissza a jövőbe :)

A tervek szerint május végén tehát tréning, aztán valahogyan az első szabadnapon autót bérelni, s kiköltözni mindenestül Londonból Lincolnshire egyik települése peremére. Az már szinte bizonyos, hogy egy ideig most nem fogok tudni Budapestre látogatni. Egyelőre a fesztivál, s az augusztusi madridi ifjúsági világtalálkozó azok, amik remélhetőleg bele fognak férni a keretbe. De persze ezek csak a tervek, s mint eddig is tudhattuk, ember tervez,… :)

Legyetek jók, mindenkinek szép napokat! Sok boldogságot! :)

Ui.: Mire ezt írom, már ismét a távolsági buszon ülünk Glastonbury-t, s a képzést magunk mögött hagyva, abszolválva, várhatjuk a képzésről az igazolást, s az ingyenes steward belépőinket a júniusi mega eseményre.

DE! Meg kell említenem a benyomást, amit Glastonbury tett rám. A fesztivál, ami tavaly ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját (!), egy egyre növekvő, mára már 120-150 ezer látogatót (itt Oxford lélekszámához viszonyítják, mára már a kiterjedését is lassan, hiszen a tábor is csak egyre nő,) fogadó zenei fesztivál, amolyan hippi világ. (Ezért is vonz annyira :) ). Nincsenek napi jegyek. Aki jön, egy hosszú hétvégére jön, s igazán a ki-bejárkálást nem is támogatják, tehát minden kapható, még új sátor is in-site, de ugyanakkor cserébe be is vihető lényegében bármi. S a gumicsizma erősen javallott. De más nagyon nem is. Zene, sátor, s egy hétvége a dimbes-dombos amúgy-legelőn.

Viszont vissza az utóirat valódi okához, a mai élményhez. A kis település utcaképe valami egészen szokatlan. Néhány gyönyörű, régmúltról árulkodó épület, a Glastonbury Abbey, ahova a XIII. században a híres Artúr király megtalált maradványait temették (állítólag), s mindenesetre így a sírja is csak öregbíti a városka hírnevét – és lehetőséget ad minden második üzletnek, hogy valahogyan a nevében hordozhassa Avalon-t. Mindezeket összevetve egy alapvetően kedves hangulatú városka. Azonban a népesség már különösebb. Londonban az ember nem lepődik meg semmin, s mivel a népesség is igen nagy, hát elfér benne a sok különc. De hogy egy ilyen kis település hogyan válik ilyen ezerarcúvá, elvonttá, különccé és furcsává? Az embernek csak egy kézenfekvő magyarázat jut az eszébe: mintha a 40 év minden alkalommal itt felejtett volna egy-két tucat látogatót, akik talán még azóta sem tértek vissza a valóságba, a korai Rolling Stones koncertje alatt rájuk boruló delíriumos álmukból. Vagy valami különös sugallat netán azt javasolta nekik, jobb, ha tűzközelben maradnak a következő örökre szóló pár napos élményig, így hát maradtak… egy évre… aztán meg már minek mentek volna el, hiszen már csak egy újabb év, s beköszönt az újabb örömünnep. Elvarázsolt egy környék.

A Változás Elem

Belevágok, sokáig elhallgatott, vagy inkább csak belül érlelődő update szemelvényembe, ami, mondhatni, talán az eddigi leggazdagabb időszakról fog szólni.

A mindennapok rengeteg apró jelet, magyarázatot, felismeréseket tudnak hozni az életünkbe. Az egyetlen teendő, megtanulni ráhangolódni ezek megtalálására. Így történhet meg, hogy akár napjában többször is megtalálhatjuk a saját momentumainkban a feltett kérdéseinkre az életünkben felfedezhető válaszokat. Ennek a folyamatnak remek példája az elmúlt időszak. Nem könnyű fenntartani, mert sok a zavarás, de amíg tart, amíg tudjuk élni ezt, addig óriási ajándékokat hoz, s csak hálával tartozunk érte.

Felvéve az előző fejezet fonalát, s tovább pöndörítve azt, ahogy teltek a napok egyre mélyebbre jutottam önmagamban, a hitemben, a közösséggel megélt alkalmakban, s így egyre nyitottabbá váltam a Nagyfőnök instrukcióira. Éltem, s megéltem azokat az eseményeket, amikben benne voltam. Amikor nem tudtam, hogyan tovább, csak igyekeztem még figyelmesebben elengedni magam, s figyelni a környezetem apró rezzenéseit, amik mindig, mindig segítenek, ha elakadunk, s ha van bennünk kellő alázat, hogy egy helyzetet ne magunk akarjunk megoldani, hanem elfogadjuk, hogy van, Aki az emberiségnél nagyobb, akinek az is lehetséges, ami nekünk nem. Mert vannak olyan nézetek, amik azt mondják, csak önmagunk valósíthatjuk meg önmagunkat, s bármit megtehetünk, mert mindenre képesek vagyunk. Eddig rendben is volnánk, ezt nem tagadom – talán egy csak kivételével –, csak kiegészíteném. Képzeljük el, hogy mindenki, mindenre képes. Ehhez jönne, hogy mindent úgy tehetünk meg, ahogyan mi kívánjuk, s minden úgy történne, ahogyan mi akarjuk. Mekkora chaos lenne az amúgy is összekuszált Világunk. Kérdem én, ha kettő teremtmény érdeke ütközne – ami így is megtörténhet, kisarkítva lásd háborúk, vagy viszálykodások, de mindezek talán csak a mi képzeletünkben a legvégletesebb eredmények, de azt gondolom, ennél lehetnének sokkal rosszabb következmények is, amit talán elképzelni sem tudunk emberi ésszel – hogyan oldanánk meg mi magunk, saját önzésünkkel, önteltségünkkel. Istent játszva, nem? Mennyi istenünk lenne a földkerekségen… milliárdnyi, mind mást akarva, s azt elérni készen…

Mindennek meg van a célja és rendeltetése, csak el kell tudnunk fogadni, hogy ez nem mindig érthető emberi elmével, s közel sem felel meg mindig a saját elvárásainknak. Ez azért van, mert olykor a Teljesség működése mást kíván meg, esetleg valaki másnak az életútján éppen szükséges eseményt, mint amit mi magunk kívánnánk.

A filozofálást félre téve, tovább a történetben. Karen-nel a kapcsolatunk sajnálatos módon nem működött, valami talán hiányzott, volt olyan is, aki azt mondta, az én elvárásaimmal vannak a problémák, de mindent összevetve egy csütörtöki estén, egy Camden-i hangulatos kávézóban elváltak útjaink. Sokat köszönhetek neki, mert mellette itt, Londonban is megérezhettem, hogy lehetek magabiztosabb, hihetek képességeimben, s meg kell becsülnöm azokat a talentumokat, amiket más személyiség jegyekkel együtt kaptam.

Egy szombati késő estén, a templomban véletlenül mellém keveredett Maria, egy spanyol közösségi társam. Régen nem láttam, heteket otthon, Spanyolországban töltött. S tudni kell, hogy korábban többszöri meghívásra is nemet mondva, többnyire kihagytam az eucharisztia utáni hagyományos, helyi pub-os közösségi közös sörözéseket. Nos, ahogy ott ültünk, kivételesen úgy döntöttem, most én kérdezem meg tőle, iszunk-e egyet a mise után. Így kerekedett ki, hogy először 6 spanyol lánnyal iszogattunk zárásig, majd, mikor a többiek elbúcsúztak, mi Maria-val nekivágtunk az estének. Soho-n keresztül vágva, majd a Piccadilly Circus-nél buszt fogva Chelsea-ig jutottunk. Végül talán hajnali 3-ig róttuk az utcákat – kb. 5-re értem haza, s az út megközelítőleg 2 óra átvágva Londonon – , a Thames partján elsétálva talán a Chelsea Bridge-ig, majd visszakísérve őt hazáig. Nem tudtam sokáig, erről említést szeretnék-e tenni itt, mert nem tudtam, hogyan tegyem. De aztán rájöttem, amikor majd egyszer mindezt visszaolvasom, ennek, ami mondhatjuk, Isten-élmény volt, itt lesz a helye, mert valami gyökeresen megváltozott akkor, ott, este. A beszélgetés nagyszerű volt. Még annál is több. Élveztem, hogy olyannal beszélgetek, aki számára Isten hasonlót jelent, mint nekem, lelkesen hallgattunk, s még lelkesebben meséltünk. Ismerkedve meséltünk élményeket, érveltünk, vagy magyaráztuk a nézőpontjainkat, mindegy is volt, mert egyszerűen feltöltő volt. S talán ennyi is a történet maga, de ennek eredményeként kezdem megérteni, hogy mit keresek, mi fontos számomra az életemben. Napok teltek, s hetek, azóta, s ez hol fokozódik, hol alább hagy, de valami tart. Kérdések, amikkel telve ide érkeztem, kezdenek válaszokra lelni. S már tudom, hogy itt létem értelmét is megtaláltam. Változik a képem Istenről, jellemről és személyiségről, az emberi kapcsolatokról, vagy a szerelemről, utazásról és úton levésről, vagyonról és más földi értékekről. Nem kellett egyiket sem konkrétan kimondanom, vagy nem kell feltétlenül akár itt leírnom, vagy elmélkednem rajta. Egyszerűen, ahogyan beszélgettünk, egy áramlatba kerültem, ami azóta is olykor elkap, s sodor előre, néha pedig az is elég, hogy tudom, valami megmoccant bennem, s hol halad, hol majd nem, de megéreztem végre, s már nem akarom elengedni.

Megváltozott az értéke az imának, a már említett saját képességeknek, a sorsnak, és elrendeltetésnek… s mindezzel mintha egy korábbi életérzés térne vissza, csak már érettebben. Vidámabb, boldogabb, felszabadultabb, talán gyermekibb – de ki bánja, mert én nem. :) (Az itteni általános megítélés szerint úgy sem nézek ki 25-nél többnek, úgyhogy minek is komolykodni.)

Pár nappal később ismét befejezve egy könyvet – a Bӓcher-féle Vándorbab után ismét nekiveselkedve a Hagakure, a szamurájok kódexe című távol-keleti harcművész szentírásnak, amivel már küzdöttem egy ideje, mert néha kissé elakadtam a különös, vagy inkább olykor kimondottan idegen kultúra felfedezésében – leszedtem ismét egy könyvet a polcomról. 2008.májusában kaptam Violettától búcsúzóul egy könyvet, amikor elhagytam a NIF-et. Eddig valamiért kerülgettem, de amikor nekivágtam, mégis betettem a kofferbe. S most eljött az ideje, úgy tűnik. Csíkszentmihályi Flow című műve. Az áramlatról, a tökéletes élmény pszichológiájáról.

Több igen jóleső beszélgetést is hozott a 2011-es év első hónapja. Londonban járt munka ügyben Dani unokatestvérem. A találkozás nagyon nagy élményt hozott. Talán még életünkben nem beszélgettünk ilyen jót, mint a Hilton Kensington kávézójában, összesen pár órára összefutva.

Majd másfél héttel később végre ismét találkoztunk Bicsák Balázssal – hajdani egyetemi aulai ismeretségre alapozott cimboraság – itt a királyságban. Legutóbb 2003-ban futottunk össze véletlenül, akkor Edinburgh-ban. (Azóta egyszer Pesten rendeztünk egy mi-a-helyzet találkozót, mikor épp ott járt.) Minek után egyik reggel ismét keresztezték bringa útjaink egymást – ő éppen tepert szolid késéssel a munkahelye felé, én pedig egyik irodától a másik felé vonszoltam magam után a napi szendvics adagot az utánfutón – az alkalmi e-mail váltások után ismét egyeztethettünk egy találkozást valahol Hampstead-ben, egy kis kávézóban. (S végre eljutottam a Hampstead Heath Park híres kilátópontjához is, ahonnan a teljes London panoráma épp csak egy leheletnyit tűnik élvezetesebbnek, mint a hajdani Muswell Hill-i lakhelyünk erkélyéről… :) ) Balázs a 2003-as találkozás óta itt él. Érdekes volt hallgatni a több éves itt tartózkodás alakította nézőpontjait. Örültem, mert kedvelem a hozzám is közelálló értékrendjeit, s egyben kíváncsivá is tett, vajon mi minden történik majd bennem, bárhova is vigyen az élet, a következő hét év során.

Voltam Covent Garden-ben a piac alagsorában ingyen operát hallgatni egy vasárnap reggelen – remélem holnap is eljutok –, egyre nagyobb késztetést érzek, hogy ismét főzni kezdjek – tegnap este 3 percre tűzre tettem és kevés olajon megforgattam egy doboz Sainsbury’s előre elkészített vegyes zöldséget –, s átsétáltam a St.James’ Park-Green Park-Hyde Park zöldjét nagyjából mellőzve a kikövezett járda felületeket. Tehát az élet zajlik, továbbra sem szolgálhatok olyan hírrel, hogy itt megállt volna, vagy netán valamivel is kacifántosabb lenne, mint bárhol máshol. Az élet, az már csak ilyen, zajlik, ha engedik.

Múlt héten ismét Budapesten tölthettem majd’ kilenc teljes napot! (Éljen a magánvállalkozók független, bár olykor anyagilag nem kifizetődő élete. :) ) Köszönhetően elsősorban annak, hogy Kristóf unokaöcsém keresztpapája lettem! Csodás élmény volt ismét átélni – szevasz Csani, téged sem felejtettelek :) –, keresztapai fogadalmat tenni, s a keresztvíz alá tartani a kis kobakot.

A hét maga mozgalmasan, élményekkel dúsan, feltöltően telt az oly fontos és ritkán látott embereimmel, akiket semmiért sem adnék – család és barátok –, de annál is inkább felkavaróan, érzelmesen, boldogan, meglepve és bizakodással töltve el. Soha nem tudhatjuk, mit hoz az élet. S ezért olyan csodálatos.

A visszatérés: édesapámmal autóba ülés, út Ferihegyre, check-in, 1,5 óra várakozás, beszállás, megnyugtató búcsútelefon, rajt és cél, repülőút Európa felett, ami kb. 15 percnek tűnt – nagyjából teljesen átaludtam, hiába a film a laptopon – mindez este 18:30 és itteni idő szerint este 23:05 között békésen zajlott le, tehát körülbelül 5,5 óra. Amikor azonban tudomásul vettem, hogy a landolástól, ami pontosan következett be, a hazaérésig eltelt több mint 3,5 óra – maradjunk annyiban, hogy kissé viszontagságosra sikeredett –, akkor megpróbáltam összevetni, arányaiban mit is jelent elutazni a világ bármely pontjára, vagy átvágni a világ nagyvárosain… világot kell látni, nincs mese :)

Hétfő hajnali érkezésemet követően kedden éjjel megérkezett Andris és Sini Dortmund-ból, hogy aztán pénteken innen vegyék útjukat Skócia zegzuga felé, ahol egy kastély szálloda várja munkájuk gyümölcsét az elkövetkező hónapok során. Jó volt még előtte velük tölteni ezt a néhány napot, elképzelni a rájuk váró élményt, s utolsó itt töltött estéjükön lenézni a helyi pub-ba – utca végén –, ahol szerencsénkre élő zene fogadott minket. Remek kis este volt, Sini megfogalmazásában olyan volt, mintha a nappaliban hallgatnánk örömzenélést, köszönhetően a hely autentikus hangulatának, s a zenészek egészen remek képességeinek. Szép napokat Nektek ott! :)

A továbbiakról előre vetítve annyi még, hogy úgy tűnik kisebb komplikációk merültek fel a ház bérbeadójával – nem a tulajdonos, hanem a kezelő letting agent-tel, ezért úgy döntött a kupaktanács, hogy júniusban elhagyjuk a házat. (Végre tettem fel képeket a házról.)

Warwick Road

Ennek eredményeként azonban most úgy fest, én külön folytatom, persze addig még sok víz lefolyik Európa mindenféle vízein, de amennyiben addigra még nem alakulna ki a biztos folytatás, nem kívánom magamat lekötni egy újabb hosszú szerződéssel, így a változás, változtatás és változtathatóság biztonságot és örömöt adó érzését megőrizve egy short term szobabérletet keresek majd, ahonnan aztán bármerre sodorhat tovább az élet. (A rugalmasság értékként való megélése. Milyen egyszerűen hangzik, nem? S milyen nagyszerű. :) )

Szép napokat! Sok boldogságot Mindenkinek! :)

A hallgatás naaagy gyümölcse

Csapjunk a lovak közé! Mindenkinek utólag is nagyon Boldog Karácsonyi Ünnepeket, s még boldogabb 2011-es esztendőt! Még boldogabbat, hiszen nyilván az előző év is boldog volt, tehát csak fokozni tessék!

Most pedig nagy levegő, s jöjjön a hírözön.

Régen volt – no ha nem is egy éve, de tény, hogy még tavaly –, amikor legutóbb jelentkeztem az amúgy továbbra is kissé magamutogatósnak tartott információ megosztó blogírós opción keresztül. Az indokok kinek többé, kinek kevésbé ismeretesek, de legyen erről annyi elég, hogy súlyos internettelenségben, majd költözősdiben, ideiglenességesdiben szenvedtünk majd’ 2 hónapon át.

A költösést december közepén abszolváltuk, az internetet pedig a Virgin Media úgy 4 napja. Azonban kisebb szolgáltatási zűröknek köszönhetően ez még csak cca. 2 egyértelmű szolgáltatott napot takar. De akkor most hadd tárjak fel egy-két eddig rejtőző részletet.

A legutóbbi bejegyzés óta több, mint egy hónap eltelt. Készítettem vizuális archívokat, s rövidesen közszemlére is bocsátom majd őket – bocs, továbbra sem lettem professzionális kameraman, de muszáj, mert akarom :) –, s remélem, azért a tartalmuk segít majd ellensúlyozni minőségük nekem köszönhető továbbra is gyengébb mivoltát. Lesz videó előző lakhelyünkről, s egyéb, kisebb-nagyobb élményeket nyújtó mozgó/képek.

Az elmúlt hosszú intervallum egyrészről azt eredményezte, hogy sok minden belefért, ami említést érdemelhet, másrészt pedig talán vannak apróságok, amik a feledés homályába vesztek, így nem fogják fárasztani a lelkes olvasó szemeket. Éljen az agyam természetes szelekciója!

Hol is kezdjem, mit is mondjak? Az élet nagyvonalakban továbbra is összetett, s ezerarcú, de hagyom a sallangokat. Talán hadd kezdjem onnan, hogy Muswell Hill Broadway igen mutatós, s egész előkelő lakhelynek bizonyult. Habár be kellett látni, hogy a központtól meglehetősen távolabbra kerültünk, de ez a munkábajáráson kívül másban nem igen adott okot panaszra. Ebben a tekintetben pedig a napi rutint kb. 30 perccel korábbi keléssel áldotta meg. De a saját biológiai ritmusomat ez nem igazán zavarta meg, hiszen nem vagyok egy nagy alvó. Tehát a házat úgy 7 óra körül kellett elhagynom, azonban kb. a kapun kiesve máris a buszmegállóban találtam magam. Tehát volt, hogy a buszt úgy értem el, hogy a negyediken láttam begördülni, lassítani, s tudhattam, hogy ez még nem veszett ügy. Tehát busz Angel-be, majd onnan egy másik emeletes 3-4 megállóra, s már a cégnél is voltam 7.45 – 8.00 között, valahogy.

A lakással jól jártunk. Baráti, legalább is egész kedvező áron bérelhettük, a körülményekhez képest tágas, nagyon rendezett kis birodalom volt, pazar kilátással. Központi fűtés a tulajdonos környezetbarát, kanadai származású kockázati menedzsment professzornak köszönhetően hiányként mutatkozott, no meg a kiköltözése okán a mosógép is, de amúgy a komfort egészen magasfokozatúnak volt mondható. Persze a megnövekedett igénybevételnek köszönhetően a bojlernek sikerült felmondania a szolgálatot pár napra, de mintha ezeket már említettem volna.

A nagyszobai „kuckózásnak” köszönhetően – ugye a nappaliban kettő fotel mögé rejtett légágy és a köré dúcolt csomagjaim alkotta bunker – december közepére megfogadtam, ha beköltözünk végre saját házunkba, egy-két napig bizonyosan nem kívánom elhagyni a saját szobám csendes rejtekét, kissé elszeparálódva végre mások életétől. Később éppen így is tettem.

A hónap szaladt, látogattuk a nyilvános mosodát, számoltuk a napokat, s Mr.Adams otthagyott nem kis könytára olykor egész jó élményeket nyújtott. Így az SAS Survival Handbook, ami a túlélés fortélyainak mindenféle titkait fedte fel; hogyan vadássz le vadtevét, mi ehető egy hódból, vagy milyen íze kell legyen a sirálynak, hogy megállapíthasd, ehető-e még. Ezt a könyvet még megszerzem egyszer, mert hasznos! :) (nem, cseppet sem mulatságos, sem szórakoztató, kizárólag hasznos, s komoly olvasmány)

Közben ismét volt örömöm vendégeket fogadni. Halmos Andi és Szabó Csilla – aki esetleg nem ismerné kedves volt gimnáziumi osztálytársaimat, nos, ők kedves volt gimnáziumi osztálytársak – Londont tűzte ki magának következő bebarangolásra váró úticélnak. Természetesen fel se merüljön senkiben, hogy esetleg a nevezetes látványosságokon kívül bármi más is vonzotta volna őket Londonba a téli vásár időszakában! Az üzletek, a leárazások, a márkák, színek, stílusok és formák kavalkádja... Neeem, mindez mit sem ér a Tower Bridge látványával szemben. :)

Örültem lányok! Köszönöm a cigit, bocs a hideg zuhanyért, a kicsit hűvösebb éccakákért a kályha mellett, s a busz menetidőért! De akkor is jó, hogy itt voltatok! A saját házunk már sokkal komfortosabb! Ki lehet próbálni!

A házról egy kicsit. Bár az ígért videó remélhetőleg többet fog mondani, de a lényeg, hogy december, talán 12-én átvettük a kulcsokat, nekiláttunk a festésnek, rendberakásnak, kiganézásnak, mivel a korábbi olasz fiatalok nem semmi nyomokat hagytak maguk után. Például így történt, hogy Joel egy csekély összegű notebook keyboard csere révén egy új Acer One notebook-ra tett szert, amit a fiatalok már beáldoztak a gardróbjuk enyészetének. Szóval a kifestéseknek, rendberakásnak, takarításoknak és Mariyananak – a takarítónőnk, aki jött velünk Holloway Road-ról – köszönhetően a ház megváltozott, megszépült, kivirult, s most már lenyugodva élvezhetjük a külváros békéjét, a kádméretű zuhanyfülkét, a nappalit, s minden egyéb apróságot. Amúgy Londonon belül Enfield-be költöztünk, ha minden igaz leginkább lengyel környéknek számít. A metró kb. 6 perc, azzal a belváros kb. 25. A szobám nagyjából a duplájára nőtt az előzőhöz viszonyítva, ami nem egy rossz arány, azt hiszem.

Az internet hiánynak köszönhetően az elmúlt hónapok veszteségei közé sorolható a munkakeresés további csúszása, a könyvelő igény megoldása és a magánvállalkozói adózás kisillabizálása. Murphy: most, ha sikerül elintéznek ezeket, sőt, esetleg még a vállalkozói kedvezményeket is az önkormányzatnál a lakásfenntartási költségekre, tutti, hogy kapok egy normális alkalmazotti állást, s csinálhatom vissza az egészet. De ennyit megérne. Nem bánnám, nem én!

A szintén említett laptop probléma egy újabb kisebb befektetéssel nyert megoldást: egy PacardBell „dot s” notebook csatlakozott a háztartáshoz. A HP-m sorsa pedig jelenleg sógor kezében van, Budán. Meglátjuk, mit tud belőle kivarázsolni. Köszi Attis!

Bringa halad, kocsi szalad, munka ismét teljes gőzzel. Itt különösebb említésre méltó nem esett, illetve esni éppen esik eleget, de azt kár is említeni. S történt említendő, de most nem említem. Mert nem.

És Nos

Andris barátom közreműködésével sikerült felvennünk a kapcsolatot Tőrincsi Krisztivel – egyetem begyedem, hajdanán régen –, aki évek óta itt kamatoztatja szakmai és élettapasztalatait. Kisebb szervezés után sikerült is meglátogatnom, s elkezdtük felgöngyölíteni az elmúlt 7-8 év fonalát, nem éppen időrendi sorrendben, de annál részletesebben. A fonalgombolyítás még folyamatban, de van is mit áttekinteni.

Krisztinek köszönhetem, hogy bemutatott minket egymásnak Karen-nel, aki Kriszti lakása felett bérli a maga jelenlegi londoni kis otthonát. Barátnők, s nem tagadás, megérthető barátságuk, jól egymásra találtak :)

Tehát találkoztunk. S egy nagyon kedves, csupaszív lányt ismertem meg Karen-ben. S úgy alakult, hogy igen jól alakult. Ha jól sejtem, az érzések egészen kölcsönösek. Így aztán december eleje óta szépen alakulgat tovább. De félre a kertelgetést, igen, együtt, s ez nagy dolog!

Karen birmingham-i, mikor ezt írom éppen mégis Krisztivel Budapesten lógatják lábukat.

Így alakult, hogy valami jég megrepedt, s olvadni látszik bennem.

Karácsonyi örömök. Nagy meglepetésre Blackman-ék meghívtak Karácsonyra, Karen Birmingham-be ment a családjához, s így Cottenham-ben töltöttem a Szentestét Blackman-ékkel újra, 8 év után, anglikán ünnepi liturgiával fűszerezve, ami nagyon megfogott. (Igaz, annak idején Szenteste Crawley-ban voltunk Mary édesapjánál, aki azóta távozott) Majd maradtam velük hétfőig. Egészen feltöltődtem az alatt a néhány nap alatt, volt ejtőzés, meg ejtőzés is, aktív TV nézés, étkezések, angol ünnepi étkek - most a magyarságok elmaradtak, leszámítva egy magyar száraz vöröset, amit Colin nagy alkalomra tartogatott -, majd ismét ejtőzés, Henry-vel cambridge-i vásárolgatás... Szóval kikapcsoltam, velük voltam, s ismét jó volt. Közben megjött a hír, hogy Laurie felvételt nyert Oxford-ba, a St Hugh’s College-ba szeptembertől!

Az Új Év már Karen-t is itt találta Londonban, így együtt ünnepelhettük, itt, az új házban, a többiekkel, kivéve Chris-t, aki majd' egy hónapra visszautazott Görögországba.

A közösség él, az ünnepeket persze megérezte az átlagos létszám, hiszen a legtöbben össze-vissza elrepültek a szélrózsa minden irányába. De például az újévvel érkezett már egy eljegyzés híre is! S ne feledjük, közeledik Madrid 2011! (remélem, nem hülyéskedtem el a jelentkezés határidejét. Mivel még nem jelentkeztem rá, s azt hiszem már illet volna...ideje utána néznem.)

A következő hetek remélhetőleg a szakmai előrehaladásom egyengetésével fognak telni, ami nagyon húzódott már, de ami késik, továbbra is azt kell mondjam, hiszem, nem múlik. Aztán februárban Budapest, Kristóf keresztelő – igen, Orsáéknál megérkezett a harmadik, Isten éltesse! –, s én pedig ismét keresztpapa lehetek, bizony! Megtisztelő.

Minden egészen más, mióta lenyugodhattunk végre. A mindennapok is gyorsabban repülnek.

Boldog Új Esztendőt, folytatás és kifelejtések várhatóak! Mindenkinek sok örömet, boldogságot! Az Erő legyen Veletek :)

Muswell Hill

Nos, a mai bejegyzees uujdonsaaga az eekezetlenseeg lesz. A torteenet azonban koraabbrool kezdoodik, haat most csak elneezeest az esetleges iiraas okozta keenyelmetlenseegekert, s haladjunk nagyjabool sorjaban.

A legutoobbi tudoosiitaas oota ismeet sokat fordult a vilaag. Elooszor is, elkoltoztunk. Baar keet napig uugy tuunt, hajleektalanok leszunk, veegul az elet ismeet hozta a megoldaast. Carly egyik vendeege mikor meghallotta az esetet, kozolte, hogy az eedesapja most koltozott el egy uuj lakaasba, megurult a koraabbi csalaadi rezidencia, eeppen aaruljaak, de akkor addig nem adjaak el, uugyhogy beereljuk csak ki annyieert, amennyieert eddig beereltuk a koraabbit, s akkor koltozzunk egy hoonapra Muswell Hill-be. Rovidesen keesziitek majd egy videot, bemutatni, hol, hogyan is eelunk most ideiglenesen, de legyen egyeloore annyi errool, hogy nagyon szeep, hangulatos, karakteres lakaas, vaskaalyhaaval, kandallooval, oreg bojlerrel, gyonyoruu kilaataassal, a negyedik emeleten, London egyik egeeszen elookeloo negyedeeben.

S, hogy miert egy hoonap? Ugyanis meg mieloott nagy hirtelen lerovidiitetteek volna a Holloway Road-on tolthetoo felmondaasi idoonket, mar megtalaaltuk, s letettuk a foglaloot a leendoo sajaat beerlemeenyunkre, egy 4 haalooszobas + nappalis, keet furdooszobaas, kulon mellekhelyseeges, elool-haatul kiskertes hazra, Bounds Green-ben. Ami maar joocskaan messzebb van a kozponttool, de a metro meeg mindig joo megoldaas, s a helyi aallomaastol kb. 5 percre, egy csendes utcaacskaba koltozunk. Azonban csak december 15/16-aan vehetjuk birtokba.

Aznap, mikor letettuk a foglaloot, derult ki, hogy Maria, Paulo paarja nem egyezik bele, hogy tovaabb maradjunk Holloway Road-on, iigy nem sokaaig orulhettunk a kozelgoo uj megoldaasnak, mert uugy tuunt addig nem tudjuk, mi lesz velunk. Volt egy hetunk, hogy megoldjuk a kikoltozest. Vegul ez let beloole.

Amioota itt vagyunk een a nagyszobaaban eelek, a fekhelyem a fal menteen keet fotel aarnyekaaban egy matracaagy. A heeten pedig kiproobaalhattuk, milyen melegviiz neelkul az eelet majdnem 2 napig. De maar ezen is tuul vagyunk. Legalabb hasznosiithattam a hajdanaan Balatonakarattyaan a csaladi telken betaniitott, majd elsajaatiitott melegiitett vizes-kancsoos furdeesi technikaat. Meeg joo, hogy itt is van egy zuhanyzoos, s egy kaadas furdooszobaank.

Kozben veegre regisztraaltam a helyi haaziorvosnaal, s elkuldtem az “UK apeh”-nek a magaanvaallalkozoosaag miatt esedeekes TB fizetees moodosiitaasaanak igeenyeet. Most maar jelentkezhetek itt EU eu kaartyaaeert, s veegre nem fogok 2 orszaagban TB-t fizetni.

Az unnepek kozott nincs munka, derult ki peenteken, iigy december 23 – januar 2. kozott szabad leszek, igaz “keresetlen”. De lesz mit tenni az uuj haazban is, amit egybool az elejeen peeldaaul kifestunk, no meg vaarnak az aallaasjelentkezeesek, s a tovaabbtanulaas keerdeeseevel is less idoom foglalkozni. Valamint szeretneem meglaatogatni Blackman-eeket Cottenham-ben. Uugyhogy lesz mivel kitolteni a szabadnapokat. Csak paar szoo Blackman-eekrol (aki nem tudnaa, a csalaad, akikkel 2002-2003 kozott eeltem Cambridgeshire-ben): Laurie maar 18 eeves, tovaabbra is igen jooeszuu, s nevesebbneel nevesebb egyetemekre adta eeppen le a jelentkezeeseet Tortenelem szakra. York maar fel is vennee. Az idoo szalad.

Kicsit meeg visszakanyarodneek a koltozeeshez. Nem volt egyszeruu paraadee. Veegul egy teherautoot beereltunk, mindenunket hoztuk magunkkal ide, iigy peeldaaul a foteleinket is, igen, a 4. emeletre, lift neelkul, nagy belmagassaaguu impozaans eepulet, tobb, mint 100 leepcsoofok. A koltozees kb. 4 oraankba kerult. S leenyegeeben csak Nagia, Joel ees een tudtunk reeszt venni benne, mivel Chris-nek egyetem volt, Carly dolgozott, a teherautoo sofoor csak vezetett, s a magyar (!) plusz egy pakkoloo sraac leenyegeeben a teherautooban valoo rendezkedeessel volt elfoglalva. 2 ooraat tervezett Joel, veegul 3 ooraat kellett kifizetni a fuvarnak, lepakkoltak a teherautoorool, s tovatuuntek, iigy a 4 emelet csak rank vaart. Szeep nap volt, nem kellett altatni.

A muult heetveegeen egyutteeleesen (lelkigyakorlat) voltunk a kozosseeggel Welwyn Garden City-ben egy Focolare kozosseegi haazban. Jool esett, kikapcsolt, feltoltott, adott.

Ami a kovetkezoo heteket illeti, a kerekezees eleeg izgalmas kihiivaas ebben az idooben, de szerencseere annyira azeert nem katasztroofaalis, s teelviiz idejeen a kereset is jobb, uugyhogy legalaabb inspiraalja az embert. De az uuj munka kereseese nem napoloodott, tehaat summa summarum, keresek. (lehetneek ideiglenesen karaacsonyi postai szortiirozoo is)

Sajnos a heeten a laptopom felmondta a szolgaalatot. Tehaat szerviiz, vagy uuj geep, meeg nem lehet tudni. De ennek kovetkezmeenye ez a kissee rejtjelesre sikeredett bejegyzees is, mivel Nagia poot laptopjaat hasznaalom, ami angolul ees gorogul egeeszen hasznos, de a magyarral akadnak probleemaai. A jelenlegi lakaas hiaanyossaga pedig – a mosogeep melett, ami miatt most maar azt is tudom, milyenek a nyilvaanos mosodaak; szoorakoztatoo, de nem eeppen kifizetoodoo – az internet-telenseeg. Egy koodolatlan csatornaan loogunk mindannyian, valoosziinuuleg tobbed magunkkal, iigy a rendszer kiszaamiithatatlan, de legalaabb van valami.

Alig vaarjuk maar, hogy birtokba vehessuk az uuj haazunkat, sajaat taagas szobaakkal, 2 mosoogeeppel, hipersebesseguu internettel :)

Szombat eejjel kicsit kikapcsoloodtunk veegre. Elmentunk, megneeztuk magunknak az egyik kozeli, Highgate-ben talaalhatoo szoorakozoohelyet. Nagyon joo zene, remek hangulat, taanc ees cider. S mivel a leendoo haaztool is csak 20-30 percre lesz, valoosziinuuleg laatnak meeg minket. Paar napra Nagia unokatestveere, Nyah (a kiejtees mindkettoo esetben azonos, ejtsd: Naja) is csatlakozott szereeny kompaaniaankhoz, iigy legalaabb veegre ismeet taancolhattam egy joot :)

Minden a legnagyobb rendben, maar ha tudjuk, mi is a rend :) Az eelet tovaabbra is akkor szeep, ha zajlik. Itt az Advent, itt a December, s a helyi vaasaarlaasi oorulet ellen aktivistaak eroofesziiteesei eredmeenyekeent sikerult annyit eleerni, hogy ne “Karaacsonyi”-nak, hanem amolyan “Teeli Vaasaar”-nak neveztesseek ez a dili, ami Londonra kulonosen is oly jellemzoo.

Mindenkinek boldog Telet, szeep keeszuletet, sok locsoloot, csokinyulat, saarga csibeeket ees lila mikulaasokat, krampuszos szaanokat, fluoreszkaalo kisjeezusokat jaaszolban, s mindent, amitool a kedvetek csak meeg jobb lesz!

St Joan of Arc

Sokat töprengtem, mivel is oszlathatnám a ködöt az itteni életem történései körül. Ugyanis valóban, ahogy kedves családom jelezte, mostanában nagy a hallgatás részemről. De nem csak blog szinten, levelezés és egyéb kapcsolattartási lehetőségek kihasználásában is. Talán annyit bevezetésként, hogy kissé felkavarodtak mostanában az eddig nyugodtnak mondható vizek, ezért nem könnyű akár egy nyugodt órát eltölteni a gép előtt.

Széljegyre: a legutóbbi bejegyzés óta itt a blog falon jobb oldalon készítettem egy VIDEÓK! VIDEÓK! linkgyűjteményt. Ott igyekszem majd minden különösebb reklámozás nélkül olykor frissekkel is kiegészítve prezentálni a továbbra is legjobb indulattal is csak amatőrnek nevezhető mozgóképes archívokat.

Bevallom, az írással azért is hezitáltam, mivel a dolgok egy részét nincs szándékomban a maguk valóságában bemutatni. Talán kanyarodjunk vissza a múlt hét végéhez. Halloween. Összeszerveztünk egy kis házibulit, készültünk rá, nagy örömmel, lelkesen. Volt minden, mécses világította tökfejek, díszek az ajtókon, harapnivaló és szomjoltó, zene és mikrofonok, s annyi hely, amennyit csak biztosítani tud a ház nyilvános tere. Akik esetleg Facebook-on aktívak, azok utólag egy-két zöngéjét észlelhették az esemény varázsának, de maradjunk annyiban, hogy talán ennyi elég is lett volna a party-ból. Már amit a képek tanúsítanak. Ugyanis sajnálattal a meghívott vendégek szeme láttára a buli szomorú, s kissé hirtelen véget ért. Talán belebonyolódhatnék a történés részleteibe, de… eszem ágában sincs. Nem kívánom felidézni. Összefoglalva annyit róla, hogy talán hosszabb hetek, vagy akár hónapok kisebb nagyobb bennrekedt sérelmei és aggodalmai törhettek elő a ház lakóiból egy apróbb, egyébként talán nem is annyira komoly esemény kapcsán. De így mégis drasztikusra sikeredett.

Eredményeként most úgy alakult, hogy öten úgy döntöttünk, jobb, sőt, szükségszerű, hogy új lakást keressünk magunknak. Felvállalva ezzel akár néhány kényelmetlenséget, vagy kisebb nagyobb anyagi veszteségeket is. De amit egyszer korábban is írtam, azt továbbra is tartom, s ebben mindannyian egyetértettünk: elsősorban az a lényeg, hogy az a hely, ahova hazatérünk meleget, békét, nyugalmat, kényelmet nyújtson. Ez az alapja annak, hogy az ember a mindennapjait alapvetően kiegyensúlyozottan élhesse. Az elmúlt napok mindannyiunkat eléggé megviselnek. Lelkileg, és ennek jeleként fizikailag is. Így hát most keresünk.

Erről most nem mesélek még többet, mert nem kellene elkiabálni semmit. A lényeg az, hogy 4-5 szobás házat/lakást találni London azon környékén, s olyan áron, amit mi kitűztünk magunknak, s aminek a kibérlését még valahogyan meg is tudjuk valósítani, nos, nem könnyű. A piac, bármennyire is ez London, annyira nem él. De Paulonak csütörtök este „benyújtottuk” a felmondásunkat, a felmondási idő lerövidítésével, s a kauciónk egy részének beáldozásával, s ha minden jól alakul, akkor másfél héten belül elhagyjuk a házat.

Közben a „szendvicsemberkedés” kiegyensúlyozottan folyik. Bár egyre inkább kezd kirajzolódni a jövő, hogy ez nem lesz elegendő és kielégítő megoldás hosszútávon. A jövő héten most már nagyon remélem, hogy eljutok a Jobcentre-be (amolyan állami állásközvetítő irodahálózat), akiken keresztül terveim szerint rövidesen szert tehetek egy valamilyen professzionálisabb állásra. Mindeközben volt időm egy kicsit végiggondolni a szakmai érdeklődésemben az elmúlt évek során végbement változásokat is, s mivel minden abba az irányba mutat, hogy a menedzsment, a szervezés, bonyolítás irány fogott meg a legjobban, ennek kezdtem el jobban utána nézni. A helyi közösségben beszélgettem az egyik közösségi társsal, Gherardo-val – egy három gyermekes családapa -, aki egyetemi közgazdaságtan tanár. S kiderült, hogy komoly segítséget tud nyújtani, mivel betekinthetek az egyetemükön működő képzés anyagába, s amennyiben továbbra is érdekesnek találom, lehet értelme foglalkozni a képzésre való jelentkezéssel. Feltett néhány kérdést, ami alapján úgy tűnik, hogy a felvételimnek is komoly esélyei lehetnek. Talán az egyetlen nehézséget a diplomám átlaga jelentheti. De azon már változatni nem tudok. Ez van, ennyire fogtam az adást Székesfehérváron :) Mindezt összefoglalva a lehetőség egy 1 éves post-graduális Master (Msc) képzés lenne International Business szakirányon. S hosszú évek után először érzem úgy, hogy hajlandó lennék komoly energiákat, időt, s még komolyabb pénzeket is belefektetni ismét a tanulásba! Az érzés egészen felemelő. S ha végül nem is ez lesz a megoldás, azt gondolom a továbbtanulás valóban már csak idő kérdése.

Tehát a napok nagyjából úgy telnek, hogy reggel 6 és 6.30 között valahogyan felébredek, 7.50 körül a Sandwich Man-nél vagyok, 8.40 körül elindulok az első ügyfélhez, 9-re ott vagyok, majd kb. 2 körül érek vissza a bázisra, miután végiglátogattam a jelenleg 11 irodából álló klientúrát. A délutánjaink pedig az elmúlt napokban másról sem szólnak, mint lakás/ház nézésről. De legalább kezdem felfedezni Észak-Londont. S el kell mondanom, egy-két olyan helyen is jártunk, ami végre igazán meg tudott fogni ebben a MiniVilágban (= London). Ez a város is tud kedves, barátságos lenni, nem csak a vidék, amiről eddig is tudtam.

Tegnap este nem éreztem jól magamat, így nem mentem este az eucharisztiára. Így ma reggel végre megkerestem azt a templomot, amit egyszer kinéztem magamnak a buszról. Highbury Park-ban a St. Joan of Arc (Szt. Johanna) templom. Ott vettem részt a 11 órai misén. Kisebb zsibvásár volt, rengeteg fiatal család, sok hangos lurkóval. De tetszett, jól esett ott lenni, nem beszélve arról, hogy a templom szentje külön is vonzott :)

Azt remélem, rövidesen újra beszámolhatok majd – nem tervezek ennyi ideig hallgatni –, s az a beszámoló reményeim szerint már ismét vidámabb és reménnyel teltebb lesz. De egyszer fent, egyszer lent. S ez már csak mindenhol így van. Nincs ezzel gond, amíg mindenből tanulhatok.

„Ha az Isten becsuk egy kaput, valahol ablakot nyit.” A hitem őrzöm, s azt remélem, amíg tudom, s hiszem, hogy nem vagyok egyedül, s hogy az Életet nem nekem kell egyedül megoldanom, csak meg kell tennem érte, amit csak tudok, s akkor segítséget kapok hozzá, addig nem történhet semmi rossz.

Nagyi a háznál!

Ismét eltelt néhány hét. Az idő lassan itt is ősziesbe fordul, a minap a Hyde Park-ban készült egy csodás kép, újság címlap volt, ahogyan a hajnali fagy kiült a füvön, mint hópaplan, s felette az ébredő Nap fényében az őszbe forduló lombozatok az ősz egészen káprázatos színeiben, élénk sárga és zöld, meleg vörös és kopottabb lila, barátságos barna és ezek egyéb árnyalataiban tarkállottak. S én továbbra is lovagolom a fekete paripámat, hogy útjaim során egyre otthonosabbá válhasson minden, ami itt körülvesz. Továbbra is Camden-ben, elegendő távolságban a belváros túlzott nyüzsgésétől.

Mielőtt még folytatom, ígéretet teszek, hogy nem fogom a tisztelt nagyérdeműt a későbbiekben hitványul rendezett több perces „meaningless” videókkal untatni. A mennyiség és minőség arányának kiegyensúlyozása elengedhetetlen az egész Föld fenntartása tekintetében is, hát akkor mit is mondhatnánk egy blogról…

A hosszú hallgatás részben a budapesti kiruccanásomnak köszönhető, másrészt az utána következő hetek kisebb válságainak. De haladjunk csak szépen sorban.

Szeptember 30-án sikerrel és minden felesleges hallójárati nyomásváltozások nélkül ismét átrepültem a kontinens nyugati felét. A látogatás egyik célja a Kovács Gábor és Vivien esküvőjén való részvétel volt. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora élményeket fog nyújtani. Többek között jól esett találkozni sok régi kedves ismerőssel, akiket akár évek óta nem láttam, hiszen Gáborral a közös élmények és így a környezetünk egy része már akár 30 éve is létezik. S az is igaz, hogy ismét Virággal és Andrissal érkeztünk, ami azt hiszem, már nem meglepő, s lassan már elképzelhetetlen lenne nélkülük elmesélni egy-egy élményt. Ami az egésznek új ízt adott, hogy Édesanyám is velünk tartott. Bár valamilyen érthetetlen okból, az esti táncos mulatságból ő már nem vette ki a részét. De mindenképpen szórakoztató volt a távolsági buszon Dunabogdány felé, kissé megfáradtan az előző napi szintén közös bulizás fáradalmait édösanyám előtt próbálni lelkesen összefésülni egy történetté.

Igyekszem nem elveszni a 11 nap részleteiben, ezért talán kissé el is fogom nagyolni, de összegezve 11 napot töltöttem Budapesten, s talán egyetlen éjszakán sem sikerült hajnali 2 előtt álomra hajtani a fejem, de a másnap reggeleken sem engedtem meg magamnak, hogy 10-11-nél tovább raboljam az Isten áldott napját, semmit téve négy fal között. Így történt, hogy a másfél hét alatt annyit jöttem-mentem, annyi mindenkivel sikerült találkoznom, annyit mulattam, s annyi alkoholt sikerült meginnom, hogy az elkövetkező hónapokra, ha nem is jutna semmi, akkor sem kellene sopánkodnom. (No de ez már meg is dőlt, de erről mindjárt.) De a megannyi találkozás barátokkal pótolhatatlan élményeket, tapasztalatokat, eltérő véleményeket, más-más világlátásokba betekintést, és újabb ismereteket nyújtott. Az emberek színesek, érdekesek, s talán semmi nem ér annyit világunkban, mint megismerni, hallgatni, figyelni a sok körülöttünk élő embert.

Hétfőn visszaérkezve Londonba egy kis barbeque várt a teraszon, ahol legalább megállapíthattuk, hogy a görögöknek is van pálinkához hasonló főztjük. A hetem további része ráment a regenerálódásra, visszaszokásra, s a szervezetem minden erőfeszítést bevető megújulására, hogy megpróbálja kiüríteni azt a mérhetetlen mennyiségű alkoholt, amitől tulajdonképpen a budapesti napjaim után egészen immunissá váltam bármilyen alkoholos befolyásra.

Mindezeket azonban sikerült tetézni Nagia születésnapjával múlt hét pénteken. Egy kis házi bulit csaptunk. Sorolnám: ajándékozás, sütik, 40%-os abszinth, majd 70%-os abszinth, karaoke, élcelődés a szomszéd ház partiarcaival, majd talán pizza, majd talán még több karaoke… de aztán már talán mindegy is. A hangulat kimagasló volt. S folytatódik, hiszen a show-nak mennie kell: jövő héten halloween. Képek, videók vannak, lesznek, jönnek. :)

Élek, dolgozom, imádkozom, gondolkodom, ábrándozom, vágyok és remélek, táncolok és harcolok, nevetek és fájok, énekelek és zenélek, pihenek és mozgok, ahogyan azt az élőlények általában tenni szokták ezen a golyóbison, csak esetleg egyiket-másikat másként nevezik meg. A hangulatomról nem könnyű mesélni, talán ezért is kerülgetem. Nem vagyok a helyzet magaslatán. A „budapesti őszölés” alatt dolgok megráztak, elgondolkodtattak, még mindig foglyul tartanak, kissé összezavartak, bántanak, olykor csüggesztenek. Azóta pedig a londoni hétköznapok mindezeket engedik tovább érezni, s adnak hozzá további kiértékelni valókat. Olyan szavakat soroltam itt csokorba, nem szándékkal keresgélve őket, csak írva egymás után, ami jön, amik talán pesszimista hangulatot sugallnak. De közel sincs így. Csupán – használva az oly’ jól ismert hasonlatot, s kissé átfogalmazva – „a kerítés itt is legfeljebb csak kolbászabb”. Kezdem érezni, hogy én itt is csak én vagyok. S ha változnak is dolgok az életemben, bennem, önmagamban, attól még ugyanúgy meg kell harcolnom minden egyes apró lépésemért. A depresszív hangulat és a negatívabb hangulatok itt is megtalálnak. Akár főleg magammal szemben, akár Istennel harcolva, akár másokkal, akár egy világgal. Az emberi út hosszú. S valójában még csak 5 hónapja tart a londoni táv, ami szintén egy szakasza ennek a nekem szánt útnak. A környezetem is türelemre int. Ahogy Paulo mondta – aki egyébként hála Istennek jobban van –, „még fél éve sem vagy Londonban. Ez még semmi, s ahhoz képest nem állsz rosszul.” De hát ez is én vagyok, igen, újra előbukkantam a nagy elégedettségből, a mindig türelmetlen.

Végére még hadd meséljek egy kicsit a házról. Nagyi a háznál! A hét egészen különösen telik. Különösen számomra, aki, mint egyesek tudhatják, különösen viszonyulok az ilyen jellegű emberi kapcsolataimhoz, s ezt is most ismertem fel újra a saját viselkedésemből. Egy 85 éves nagymama tölti itt a hetét velünk (!), a házban. Joel nagymamája, angol öreg nénike, kőkemény akcentussal, de olyan természetességgel, és olyan öregeket meghazudtoló lazasággal, hogy egyszerűen nem is tudok vele nagyon mit kezdeni. Elképzelhetitek. „Kik a lakótársaid?” – „Egy brazil 30as, görög diákok, egy fiatal angol pár… ja, s kihagytam volna? egy 85 éves angol néni.”

Búcsúzóul egy eszmefuttatás a munka közben támadt roppant magasröptű felismerések egyikéről. Egy jól elkapott repülőrajt egy zöldre váltó közlekedési lámpánál megadja annak az érzésnek a fantasztikumát, hogyan gyorsulhatsz le egy Jaguar-t a saját kétkerekű alu paripádon. Ha mindezt egy rövidtávú pl. 100m-es gyorsfutamhoz hasonlítjuk, azt jelenti, hogy a pár másodperces futam alatt statisztikailag jobb eredményt tudsz elérni egy kerékpár kontra luxusautó versenyében, mint például egy gyengébb futball csapat egy klasszis elleni mérkőzésen. Míg a kisebb csapatnak 90 perc alatt akár egyáltalán nem adatik meg a vezetés, vagy csak a játék irányításának élménye, kerékpáron néhány tized másodpercig lehetsz jobb (továbbra is csak statisztikailag persze) egy több száz lóerős luxuskivitelnél! Azért ez nem elhanyagolható élmény :) Köszönet a statisztikának!

Videók és Képek

Csak egy rövid gyűjtemény, hogy legyen miből szemezgetni.

Videók:

http://www.youtube.com/watch?v=53-UJ_8Rkho - a 6.közösség gyülekezője a Hyde Park sarkánál, Marble Arch és a Speakers' Corner között

http://www.youtube.com/watch?v=bQ4RIwvU5H4 - bejutottunk a parkba

http://www.youtube.com/watch?v=JWVucB4H9vg - A tömeg és Carol Vordelman

http://www.youtube.com/watch?v=HcdkXYQ3Z8E - XVI.Benedek beszéde

A szöveget az egyik katolikus blog-ról megszereztem:

My Brothers and Sisters in Christ, This is an evening of joy, of immense spiritual joy, for all of us. We are gathered here in prayerful vigil to prepare for tomorrow’s Mass, during which a great son of this nation. Cardinal John Henry Newman, will be declared Blessed. How many people, in England and throughout the world, have longed for this moment! It is also a great joy for me, personally, to share this experience with you. As you know, Newman has long been an important influence in my own life and thought, as he has been for so many people beyond these isles. The drama of Newman’s life invites us to examine our lives, to see them against the vast horizon of God’s plan and to grow in communion with the Church of every time and place: the Church of the apostles, the Church of the martyrs, the Church of the saints, the Church which Newman and to whose mission he devoted his entire life.

I thank Archbishop Peter Smith for his kind words of welcome in your name, and I am especially pleased to see the many young people who are present for this vigil. This evening, in context of our common prayer, I would like to reflect with you about a few aspects of Newman’s life which I consider very relevant to our lives as believers and to the life of the Church today.

Let me begin by recalling that Newman, by his own account, traced the course of his whole life back to a powerful experience of a conversion which he had as young man. It was an immediate experience of the truth of God’s word, of the objective reality of Christian revelation as handed down in the Church. This experience, at once religious and intellectual, who would inspire his vocation to be a minister of the Gospel, his discernment of the source of authoritative teaching in the Church of God and his zeal for the renewal of ecclesial life in fidelity to the apostolic tradition. At the end of his life, Newman would describe his life’s work as a struggle against the growing tendency to view religion as a purely private and subjective matter, a question of personal opinion. Here is the first lesson we can learn from his life: in our day, when an intellectual and moral relativism threatens to sap the very foundations of our society, Newman reminds us that, as men and women made in the image and likeness of God, we were created to know the truth, to find in that truth our ultimate freedom and the fulfilment of our deepest human aspirations. In a word, we are meant to know Christ, who is himself ‘the way, and the truth and the life’.

(később folytatta)

Newman’s life also teaches us that passion for the truth, intellectual honesty and genuine conversion are costly. The truth sets that sets us free cannot be kept to ourselves; it calls for testimony, it begs to be hear, and in the end its convincing power comes from itself and not from the human eloquence or arguments in which it may be couched. Not far from here, at Tyburn, great numbers of our brothers and sisters died for the faith; the witness of their fidelity to the end was ever more powerful than the inspired words that so many of them spoke before surrendering everything to the Lord. In our own time, the price to be paid for fidelity to the Gospel is no longer being hanged, drawn and quartered but it often involves being dismissed out of hand, ridiculed or parodied. And yet, the Church cannot withdraw from the task of proclaiming Christ and his Gospel as saving truth, the source of our ultimate happiness as individuals and as the foundation of a just and humane society.

Finally, Newman teaches us that if we have accepted the truth of Christ and committed our lives to him, there can be no separation between what we believe and the way we live our lives. Our every thought, word and action must be directed to the glory of God and the spread of his Kingdom, Newman understood this, and was the great champion of the prophetic office of the Christian laity. He saw clearly that we do not so much accept the truth in a purely intellectual act as embrace it in a spiritual dynamic that penetrates to the core of our being. Truth is passed on not merely by formal teaching, important as that is, but also by the witness of lives lived in integrity, fidelity and holiness; those who live in and by the truth instinctively recognise what is false and precisely as false, inimical to the beauty and goodness which accompany the splendour of truth, veritatis splendor.

Tonight’s first reading is the magnificent prayer in which St Paul asks that we be granted to know ‘the love of Christ which surpasses all understanding’. The Apostle prays the Christ may dwell in our hearts through faith and that we may come to ‘grasp, with all the saints, the breadth and the length, the height and depth’ of that love. Through faith we come to see God’s word as a map for our steps and light for our path. Newman, like the countless saints who preceded him along the path of Christian discipleship, taught that the ‘kindly light’ of faith leads us to realise the truth about ourselves, our dignity as God’s children and the sublime destiny which awaits us in heaven. By letting the light of faith shine in our hearts, and by abiding in that light through our daily union with the Lord in prayer and participation in the life-giving sacraments of the Church, we ourselves become light to those around us; we exercise our ‘prophetic office’; often without even knowing it, we draw people one step closer to the Lord and his truth. Without the life of prayer, without the interior transformation which takes place through the grace of the sacraments, we cannot, in Newman’s words, ‘radiate Christ’; we become just another ‘clashing cymbal’ in a world filled with growing noise and confusion, filled with false paths leading only to heartbreak and illusion.

(a fiatalsághoz intézve)

Do not be afraid to give yourself totally to Jesus. He will give you the grace you need to fulfil your vocation. Let me finish these few words by warmly inviting you to join me next year in Madrid for World Youth Day. It is always a wonderful occasion to grow in love for Christ and to encouraged in a joyful life of faith along with thousands of other young people.

(XVI. Benedek pápa, 2010.09.18. Hyde Park, London)

http://www.youtube.com/watch?v=jV28JrdeaGY - Pápa búcsúja a park tömegétől.

Egy kicsit más. A Sandwich Round a kerékpárról:

http://www.youtube.com/watch?v=6c1G918JdaA

http://www.youtube.com/watch?v=4SZ41Px3pXU

http://www.youtube.com/watch?v=W5h5X5K1DpY

http://www.youtube.com/watch?v=u6r8j6vha60

http://www.youtube.com/watch?v=qWGmWErblcw - egy kis falat Camden.

S képek továbbra is innen: http://picasaweb.google.hu/Marcchius