Nem tudunk egyebet tanítani, mint amik vagyunk.
Felnőtt koromra már annyi normát ismerek, annyi elmélet dolgozott már meg, annyi helyzetnek és közösségnek a szabályait építettem be a mindennapjaimba - a legjobb szándékkal, kerülve a megjátszást -, hogy talán már észre sem veszem a finom deformálódásokat.
Azonban a friss gyermeki lélek még nem itta magába ezeket a regulákat, nem kavarja össze őt ezek kusza algoritmusa. Mi több, valószínűleg még nem is érzi szükségét megfejteni, olvasni mások kódoltságát. Vagyis érkezhetek haza bármilyen lelki állapotban, a fiamon azt látom, hogy nem azt érzékeli belőlem, amiből éppen megérkezni próbálok, a rendes polgárként betöltött, adott napi "tisztségemet". Hanem valami elemibbet.
Volt egy örömteli találkozásunk valakivel vasárnap este. Nyolc után búcsúztunk a kedves és fontos ismerőstől, és a fiam többször is megjegyezte neki kézrázás közepette, hogy "jövünk majd hatkor is". Én is jöttem volna hatkor is, de nem tudtam volna ilyen jól kifejezni ezt az érzést.
fotó: Kiss Magdi ;)
