"Abban vagyunk szabadok, amiben kontrollált formában válunk alkalmassá arra,
hogy az adottságainkat, készségeinket megéljük."

2010. október 23., szombat

Nagyi a háznál!

Ismét eltelt néhány hét. Az idő lassan itt is ősziesbe fordul, a minap a Hyde Park-ban készült egy csodás kép, újság címlap volt, ahogyan a hajnali fagy kiült a füvön, mint hópaplan, s felette az ébredő Nap fényében az őszbe forduló lombozatok az ősz egészen káprázatos színeiben, élénk sárga és zöld, meleg vörös és kopottabb lila, barátságos barna és ezek egyéb árnyalataiban tarkállottak. S én továbbra is lovagolom a fekete paripámat, hogy útjaim során egyre otthonosabbá válhasson minden, ami itt körülvesz. Továbbra is Camden-ben, elegendő távolságban a belváros túlzott nyüzsgésétől.

Mielőtt még folytatom, ígéretet teszek, hogy nem fogom a tisztelt nagyérdeműt a későbbiekben hitványul rendezett több perces „meaningless” videókkal untatni. A mennyiség és minőség arányának kiegyensúlyozása elengedhetetlen az egész Föld fenntartása tekintetében is, hát akkor mit is mondhatnánk egy blogról…


A hosszú hallgatás részben a budapesti kiruccanásomnak köszönhető, másrészt az utána következő hetek kisebb válságainak. De haladjunk csak szépen sorban.

Szeptember 30-án sikerrel és minden felesleges hallójárati nyomásváltozások nélkül ismét átrepültem a kontinens nyugati felét. A látogatás egyik célja a Kovács Gábor és Vivien esküvőjén való részvétel volt. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora élményeket fog nyújtani. Többek között jól esett találkozni sok régi kedves ismerőssel, akiket akár évek óta nem láttam, hiszen Gáborral a közös élmények és így a környezetünk egy része már akár 30 éve is létezik. S az is igaz, hogy ismét Virággal és Andrissal érkeztünk, ami azt hiszem, már nem meglepő, s lassan már elképzelhetetlen lenne nélkülük elmesélni egy-egy élményt. Ami az egésznek új ízt adott, hogy Édesanyám is velünk tartott. Bár valamilyen érthetetlen okból, az esti táncos mulatságból ő már nem vette ki a részét. De mindenképpen szórakoztató volt a távolsági buszon Dunabogdány felé, kissé megfáradtan az előző napi szintén közös bulizás fáradalmait édösanyám előtt próbálni lelkesen összefésülni egy történetté.

Igyekszem nem elveszni a 11 nap részleteiben, ezért talán kissé el is fogom nagyolni, de összegezve 11 napot töltöttem Budapesten, s talán egyetlen éjszakán sem sikerült hajnali 2 előtt álomra hajtani a fejem, de a másnap reggeleken sem engedtem meg magamnak, hogy 10-11-nél tovább raboljam az Isten áldott napját, semmit téve négy fal között. Így történt, hogy a másfél hét alatt annyit jöttem-mentem, annyi mindenkivel sikerült találkoznom, annyit mulattam, s annyi alkoholt sikerült meginnom, hogy az elkövetkező hónapokra, ha nem is jutna semmi, akkor sem kellene sopánkodnom. (No de ez már meg is dőlt, de erről mindjárt.) De a megannyi találkozás barátokkal pótolhatatlan élményeket, tapasztalatokat, eltérő véleményeket, más-más világlátásokba betekintést, és újabb ismereteket nyújtott. Az emberek színesek, érdekesek, s talán semmi nem ér annyit világunkban, mint megismerni, hallgatni, figyelni a sok körülöttünk élő embert.

Hétfőn visszaérkezve Londonba egy kis barbeque várt a teraszon, ahol legalább megállapíthattuk, hogy a görögöknek is van pálinkához hasonló főztjük. A hetem további része ráment a regenerálódásra, visszaszokásra, s a szervezetem minden erőfeszítést bevető megújulására, hogy megpróbálja kiüríteni azt a mérhetetlen mennyiségű alkoholt, amitől tulajdonképpen a budapesti napjaim után egészen immunissá váltam bármilyen alkoholos befolyásra.

Mindezeket azonban sikerült tetézni Nagia születésnapjával múlt hét pénteken. Egy kis házi bulit csaptunk. Sorolnám: ajándékozás, sütik, 40%-os abszinth, majd 70%-os abszinth, karaoke, élcelődés a szomszéd ház partiarcaival, majd talán pizza, majd talán még több karaoke… de aztán már talán mindegy is. A hangulat kimagasló volt. S folytatódik, hiszen a show-nak mennie kell: jövő héten halloween. Képek, videók vannak, lesznek, jönnek. :)


Élek, dolgozom, imádkozom, gondolkodom, ábrándozom, vágyok és remélek, táncolok és harcolok, nevetek és fájok, énekelek és zenélek, pihenek és mozgok, ahogyan azt az élőlények általában tenni szokták ezen a golyóbison, csak esetleg egyiket-másikat másként nevezik meg. A hangulatomról nem könnyű mesélni, talán ezért is kerülgetem. Nem vagyok a helyzet magaslatán. A „budapesti őszölés” alatt dolgok megráztak, elgondolkodtattak, még mindig foglyul tartanak, kissé összezavartak, bántanak, olykor csüggesztenek. Azóta pedig a londoni hétköznapok mindezeket engedik tovább érezni, s adnak hozzá további kiértékelni valókat. Olyan szavakat soroltam itt csokorba, nem szándékkal keresgélve őket, csak írva egymás után, ami jön, amik talán pesszimista hangulatot sugallnak. De közel sincs így. Csupán – használva az oly’ jól ismert hasonlatot, s kissé átfogalmazva – „a kerítés itt is legfeljebb csak kolbászabb”. Kezdem érezni, hogy én itt is csak én vagyok. S ha változnak is dolgok az életemben, bennem, önmagamban, attól még ugyanúgy meg kell harcolnom minden egyes apró lépésemért. A depresszív hangulat és a negatívabb hangulatok itt is megtalálnak. Akár főleg magammal szemben, akár Istennel harcolva, akár másokkal, akár egy világgal. Az emberi út hosszú. S valójában még csak 5 hónapja tart a londoni táv, ami szintén egy szakasza ennek a nekem szánt útnak. A környezetem is türelemre int. Ahogy Paulo mondta – aki egyébként hála Istennek jobban van –, „még fél éve sem vagy Londonban. Ez még semmi, s ahhoz képest nem állsz rosszul.” De hát ez is én vagyok, igen, újra előbukkantam a nagy elégedettségből, a mindig türelmetlen.


Végére még hadd meséljek egy kicsit a házról. Nagyi a háznál! A hét egészen különösen telik. Különösen számomra, aki, mint egyesek tudhatják, különösen viszonyulok az ilyen jellegű emberi kapcsolataimhoz, s ezt is most ismertem fel újra a saját viselkedésemből. Egy 85 éves nagymama tölti itt a hetét velünk (!), a házban. Joel nagymamája, angol öreg nénike, kőkemény akcentussal, de olyan természetességgel, és olyan öregeket meghazudtoló lazasággal, hogy egyszerűen nem is tudok vele nagyon mit kezdeni. Elképzelhetitek. „Kik a lakótársaid?” – „Egy brazil 30as, görög diákok, egy fiatal angol pár… ja, s kihagytam volna? egy 85 éves angol néni.”

Búcsúzóul egy eszmefuttatás a munka közben támadt roppant magasröptű felismerések egyikéről. Egy jól elkapott repülőrajt egy zöldre váltó közlekedési lámpánál megadja annak az érzésnek a fantasztikumát, hogyan gyorsulhatsz le egy Jaguar-t a saját kétkerekű alu paripádon. Ha mindezt egy rövidtávú pl. 100m-es gyorsfutamhoz hasonlítjuk, azt jelenti, hogy a pár másodperces futam alatt statisztikailag jobb eredményt tudsz elérni egy kerékpár kontra luxusautó versenyében, mint például egy gyengébb futball csapat egy klasszis elleni mérkőzésen. Míg a kisebb csapatnak 90 perc alatt akár egyáltalán nem adatik meg a vezetés, vagy csak a játék irányításának élménye, kerékpáron néhány tized másodpercig lehetsz jobb (továbbra is csak statisztikailag persze) egy több száz lóerős luxuskivitelnél! Azért ez nem elhanyagolható élmény :) Köszönet a statisztikának!