állandóság, folytonosság, fejlődés

ha a múlt fontosabb tud lenni, mint jelened,
akkor keress tovább más jövő után,
amíg az jobb jelenné nem válik, mint
múltad jelen ihletése

Függ-öny helyett

Ha követelünk valakit, valamit, ha elvárunk valakitől valamit, nem más, mint függőség.

Vagyis mástól várni saját boldogságunk megvalósítását. Igaz ez életünk minden helyzetére, formális és informális eseményére, minden fejezetére és létezésünk minden tárgyára.

Amint lehetőséget adunk magunk számára annak felismerésére, milyen érzés önmagunk boldogságáért tevékenynek lenni, vagy mást boldoggá tenni, ennek élménye önmagát érteti meg, így kár is lenne itt magyarázni. Azt is érteni kell, hogy az örömszerzés nem egy teljes önmegsemmisítést jelent. Önmagunkat nem eltörölni, hanem elfogadnunk (szeretnünk) kell, hogy valóban függetlenné válhassunk másoktól. Ez éppen tűnhet önzésnek is. De ha csak tűnik, akkor ez máris nem olyan mérvadó, igaz?

Nem kell keresni másban a boldogságunkat.

Nem másból ered, másban kiteljesülhet.

(Sokak-ok után szabadon)

Majd' 8.700

Ez úgy született, hogy cikknek készült. De nem lehetett azzá. Így múltat idéző terjedelmes blog bejegyzéssé válik. Nem bánom. Talán Ti sem.
Tudjátok, mi a közjó? Rendben, lehet, hogy nem ez alapján fogjátok, de egy próbát megér.

Common, avagy public

„A nők olyanok, mint a filozófia, a fene sem érti őket, mégis úgy kell tenni, mintha világos volna, mint a nap.” (Piscatus)

Egy nappal az előtt, hogy hozzáláttam a közjó fogalmának sajátos szavakba öntéséhez, belebotlottam ebbe a kissé csípős, mégis nagyon is summás idézetbe, s bármennyire is igyekeztem elhessegetni gondolataimból, egyre másra visszatért, miközben komolyabbnál komolyabb értekezésekbe ütköztem későbbi kutakodásom során. Kissé provokatív, igaz, de közel sem nőellenesnek szánt, pusztán férfi mivoltomnak köszönhetően egy számomra könnyen értelmezhető felütés. Egyébként pedig egyszerű hétköznapiságom pimaszul burkolt fejhajtása a női titokzatosság és az elmélyült filozófia előtt.  De miért is lehet egy általános jóról szóló írás csattanós bekezdése?

Először is a közjó szorul definiálásra. Már ez önmagában is egy kihívás, hiszen az is elég, ha csak számba vesszük, milyen szempontokból értelmezhető a fogalom egyáltalán. A teljesség igénye nélkül: társadalomtudományi, (szociál)politikai, állami, egyházi, gazdasági, vagy éppen kulturális.

Az arisztotelizmusra is építő Aquinói Szent Tamás az elsők között szolgált erre a kifejezésre (is) egy használható leírással. Úgy tekintett az egyénre, mint egy nagy egység része, amiben az egyén az „ami, és amije van”. Ha pedig jónak tekinthető, nem tekinthető önmagában jónak, hacsak nem része egy közös jónak. Sőt, kifejezetten az által válik jóvá, ha a nagyobb jónak tagja.

Az újkor embere azonban már nem kívánta önmagát csak egy általános egész részeként látni és értékelni. A szubjektív létezés önmagában kívánt magyarázatot saját maga jóságára. S elkezdett átformálódni az erősen konzervatív megfogalmazás. A „modernizált” közjó már egyszerre eszköz és önérték. Egy felől – a II. Vatikáni Zsinat által megfogalmazva – „társadalmi életföltételeknek az összessége”, melyek a tökéletesség eléréséhez biztosítanak teljesebb és könnyebb elérést. Ebben az értelemben – dr. Tuba Iván szavaival élve – a közjónak instrumentális szerep jut az önmegvalósítások érdekében. Másként, megteremt mindenki számára egy olyan életkörülményt, mely – az egyént önmaga viszonyában tekintve, vagy akár éppen ellenkezőleg, a közösség többi tagjához viszonyítva (?) – egy pozitív, kielégítő állapotba helyezi. Hadd zavarjak itt be egy közbeékelt kérdéssel: vajon képes-e az egyént meg is tartani a jóban, s ha igen – és számomra így van csak egyáltalán a kifejezésnek értelme –, milyen áron?

Eszköziességéből ered a kifejezés másik értelme. Önmagában értéket is fejezhet ki, ha a társadalomban élő ember a szolidaritás jegyében saját javait a többiek érdekében érvényesíti is. Vagyis saját jólétét felhasználja közössége javára. Ekkor a közösség már létező értékei tovább gyarapodnak, újra kalibrálva ezzel akár egy egész társadalom értékét is.

Összegzésképpen ismét a zsinatot idézném szabadon: az ember, mivel érzi, hogy nem képes egymaga előteremteni az általa elképzelt élet minden feltételét, már szükségképpen is felajánlja képességeit egy működőképesebb közösség javára.

Mire épül a közjó? Interakcióra, talán mindenek felett. Hiszen a fogalom lételeme, alapfeltétele a társadalom, így az ember. Szándékra, ami egy közösség ellátottságára és ellátására irányul. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a liberalizmus, de a szocializmus is ismeri a kifejezést, mert ugyanannyira szól az egyén javairól, mint a közösség érdekeiről. Tehát könnyen tekintheti magáénak majdnem bármilyen eszme, vagy szociális intézményesség (államformák stb.). Csak talán az arányai váltakoznak, annak tükrében, hogy az éppen aktuális rendszerben mennyire szolgál az eszmeisége egy érdekcsoportot jobban, vagy kevésbé, mennyire a személyt, vagy mennyire egy többséget. Szociális érzékenységet, ezzel együtt jóra törekvést is elvár, mert jelleméből eredően nem tud szolgálni csupán egyéni érdekeket.

Nem véletlenül az angolszász kultúrából választottam a szójátékot címként. Brit befolyásoltságú társadalmakban a commonwealth szó nemzetközösséget jelent. Hangsúlyosan Nagy-Britanniában és Ausztráliában. Egy roppant erős kifejezés eltérő, de együtt élő népek egységének kifejezésére. Tehát olyan közösségek ismérve, melyek jelen, modern korunk meghatározó, sikeresnek nevezhető jóléti társadalmai. A szó jelentése tükörfordításban: megosztott javak, közös vagyon, közös jólét. De lépjünk egyet vissza szótanban. Míg a közjó megfelelőjeként manapság inkább a public good (közös jó, latinul pro bono publico) kifejezéssel találkozunk nemzetközi megfogalmazásokban – elsősorban gazdaságtani megközelítésekben –, mégis könnyen találunk rá az irodalmakban más szinonimákra is: common good (közös jó, latinul commune bonum), máshol common weal/commonweal (közös jólét/közjó, latinul reipublice) politikai, etikai, vagy filozófiai vonatkozásokban. S miért az árnyalatnyi, mégis szembetűnő különbség? Éppen azért, mert mára kényelmünk, és jóérzésünk feltételei már közel sem annyira körvonalazhatóak, vagy legalább is leegyszerűsíthetőek, mint voltak évszázadokkal ezelőtt. Gondoljunk csak a hierarchikus Maslow-piramisra, ami az ’50-es évek óta a motivációkutatás egyik alaptétele. Egyes szintjei bár öröknek mondható általános emberi igényeket neveznek meg, mégis egészen más ingerek befolyásolják a piramisban található egyes szükségletekkel szemben támasztott újkori elvárásainkat. És ezt – az amúgy gyönyörűen színes és választékos magyar nyelvhez képest – a modern angol „szokatlan választékossága” érzékelhetőbbé teszi. Az elvárások lehetnek lelki, szellemi és anyagi vonatkozásúak. S ezeken belül is nagyok az eltérések.

De mindenképpen figyelemreméltó, hogy ezeknek a közösségeknek az egy szavas megnevezése ilyen eredetre vezethető vissza.

Jog- és politikaformáló a közjó, de éppen az előbb vázolt többarcúságának köszönhetően válik még nagyobb kihívássá definiálása és megteremtése, annál inkább fenntartása. Így aztán, lássuk be, nehezíti az akár csak az előbb említett szakterületek képviselőinek – jogalkotók és politikusok – feladatát. Hiszen az elvárások a szivárvány megannyi színárnyalatában tündökölnek. Mit jelent a világ egyik felében az éhség, vagy a biztonság fogalma, vagy a másikban az elismerés és az önmegvalósítás lehetősége?

Ha el is tekintünk az emberi élet felett való rendelkezéstől – bár a hűbérúri rendszer, vagy a boszorkányégetések és a rabszolgaság helyett ma van abortusz-kérdés –, hogy mi az általános jó, abban talán az évszázadok során a közjó etikai megközelítése még a legállandóbb. S talán nem véletlenül. Az ember élethez való joga felett rendelkezni végképp nem a mi tisztünk.

Nem ad lehetőséget minden részrendszer kibontására egy ilyen jellegű összefoglalás. De mégis, legalább megnevezésüket fontosnak tartom, hogy gondolatot ébreszthessenek. Ki tudja, melyik, ki számára, mit elevenít fel saját élettapasztalataiból, hogy ezzel közelebb hozhassa, megfoghatóbbá tegye a közjó fogalmát. A már említetteken túl – mint államformák (avagy szociális intézményességek), gazdaságtan, jog, politika (közigazgatás), szociáletika tudománya (a család fogalma!) – szándékosan kissé ömlesztve, de meg kell említeni akár hangsúlyozva is a közellátást – az egészségügyet, vagy az oktatást, azon belül is a tanulást és a közösségi feladatvállalásra tanítást. Fel kell sorolni a kultúrát – vallások, világnézetek, vagy akár zene és más művészeti ágazatok –, tudományokat és a technikai fejlődést – telekommunikáció és média. Mindenkinek ajánlom, akár csak az egyikkel kapcsolatban töprengjen el, mit jelent önmaga számára az a norma, aminek meglétét saját életterében fontosnak tartja ahhoz, hogy jól érezhesse magát. S mi az, amivel hozzá tud járulni a helyi közösség jólétéhez?

Végezetül jöjjön néhány olyan kifejezés, ami szorosan összefügg a közjó fogalmával.

A kölcsönösség biztosítja, hogy környezetünktől elfogadva részesülhessünk a jóból, és egyénenként adjunk is hozzá. Együttműködés szükséges a gondolatok megosztásához és közös megvalósításához. Ehhez magánjavak és közjavak felhasználása együttesen biztosítja, hogy mindenki azt végezhesse, ami boldoggá teszi. A közösség, amiben mindez értelmezhető, nem csak lakóhelyünk, munkakörnyezetünk, vagy hitköz(ös)ségünk lehet, hanem minden érdekegyezésre, nézetbeli azonosságra épülő, vagy még tágabban, minden közös cél által vezérelt együttműködő csoport.

Mindezek után a kezdőhangot megteremtő idézetre visszatekintve, remélem, az összes szava értelmet nyert: kommunikáció ember és ember között – hát még, ha a nemek harcát tekintjük – legalább annyira bonyolult és összetett, mint filozofikus eszmefutást szavakba önteni rólunk, mindnyájunkról, az egységes és közös érdekekért folytatott munkálkodásról, a szolidáris együttélésünk megvalósításának fogalmáról. 

Önértékelj

"Minél alacsonyabb valakinek az önértékelése,
annál jobban vonzódik azokhoz, akik szeretik őt.
Minél magasabb az önértékelése,
annál inkább szabad abban,
hogy kivel létesít és tart fenn kapcsolatokat."
(Pál Ferenc)