"Abban vagyunk szabadok, amiben kontrollált formában válunk alkalmassá arra,
hogy az adottságainkat, készségeinket megéljük."

2015. szeptember 27., vasárnap

nem az a kérdés, hogyan

(S nem beszél arról, hogy hogyan kellene mindehhez imádkozni ;) )


„Az imádságot Isten sugallja saját semmiségünk mélyeiben. A bizalom, a hála, az imádás és a bánat emel bennünket Isten elé. Végtelen igazságának fényében egyszerre látjuk magunkat és Őt. Arra indít, hogy irgalmat, lelkierőt, vagy akár anyagi segítséget kérjünk tőle, mindazt, amire rászorulunk. Akinek imádsága olyan tiszta, hogy sohasem kér semmit Istentől, az nem ismeri sem Istent, sem sajátmagát, mert nem tudja, mennyire rászorul Istenre.

Minden igazi imában valahogyan azt ismerjük el, milyen tökéletesen ki vagyunk szolgáltatva az élet és halál urának. Mély és eleven kapcsolatba kerülünk vele, akit nemcsak Urunknak, hanem Atyánknak is vallunk. Amikor igazán imádkozunk, akkor vagyunk igazán. Létünk így válhat a legtökéletesebbé, hiszen az egyik legtökéletesebb tevékenységünk.”


2015. szeptember 25., péntek

inkább bringán

Az ember fia szívesebben jár bringán, de akkor lemaradna az ilyen jellegű
reggeli-csúcs-bölcsességekről:

"Ez ilyen...
műanyagbázisú...
őőő...
dizájn...
műmárvány...
őőő...
lószar."


2015. szeptember 10., csütörtök

a mindig aktuális

Ha nincs, gyártunk, ha van, a saját a legborzasztóbb?
Pedig hálásak lehetünk, ha egy kicsit is elgondolkozunk, milyen jó is nekünk, hogy a mi terhünk csak annyi, amennyi ;)




– Idegroncs vagyok. A kosz! A bűz! A zaj! Az őrültség határán vagyunk mindannyian! Rettenetesen szükségem van egy kis segítségre, máskülönben megbolondulok. Egyetlen szobában élünk: a feleségem, a gyermekeim, meg az apósom és anyósom. Az idegeink kikészültek, egymással üvöltözünk. A szobánk maga a pokol.
– Megígéred, hogy megteszed, akármit is mondok neked'? – kérdezte a Mester.
– Esküszöm, bármit megteszek.
– Jól van. Hány állatotok van?
– Egy tehenünk, egy kecskénk és hat tyúkunk.
– Tartsd bent azokat is a szobában, ahol laktok. Aztán egy hét múlva gyere vissza.
A tanítvány megrémült. De mivel megígérte a Mesternek, hogy engedelmeskedik, bevitte az állatokat is. Egy hét múlva nyomorultan és siránkozva tért vissza.
– Boldogság? – Idegroncs vagyok. A kosz! A bűz! A zaj! Az őrültség határán vagyunk mindannyian!
– Menj haza – mondta a Mester –, és tedd ki az állatokat.
Az ember egész úton rohant hazafelé. Másnap örömtől csillogó szemmel jött vissza.
– Mily gyönyörű az élet! Az állatok kint vannak. A szobánk maga a mennyország, olyan csendes, tiszta és tágas!
(Anthony de Mello: Boldogság)