Folytatódik a visszaszámlálás, s már alig több mint egy hónap van hátra életem londoni etüdjéből. Igen, talán ha vesszük a már korábban vázolt múltat, hogy hol, mennyi időt töltöttem, arányaiban tekintve Londont a majdnem pontosan egy évvel, s ez alatt a 3 bérleménnyel, lássuk be, ebből is kihoztam egész sokat.
Talán az előző mondat nem bír nagy értelemmel, de próbáljátok hozzáképzelni a korábbi bejegyzéseket – ami megmaradt belőlük esetleg az emlékeitekben –, valamint azt, hogy azért mégsem tinédzserként érkeztem körbebulizni Londont a tisztelt szülők megtakarított vagyonából, s azt, hogy a Mindenható, azt remélem, már soha nem kerül le életem ranglistájának legfelső fokáról. A mai bejegyzésem talán egy kicsit több személyes választ is tartalmaz majd olyan kérdésekre, amik felvetődtek innen-onnan, ettől-attól az elmúlt időszakban.
Először is magáról a blogról, s mikéntjéről. Nem restségből írok ritkán. Csak nem tartom a mindennapjaimat feltétlenül olyan színesnek, hogy akár hetente többször tiszteletemet tegyem a blogomon. Nincs új a Nap alatt, minden csoda három napig tart, az újdonság varázsa az újdonság érdeme, s én is csak egy vagyok a sok közül. Ezeket a közhelyeket azért szedtem ide csokorba, hogy világos legyen, szívesen mesélek, sőt, magam számára a legnagyobb élmény leülni, s odafigyelve a bejegyzés magyarságára és választékosságára, írni egy kicsit… vagy kicsit többet. Mert egyszerűen szeretem, és élvezem. De valahogyan nem érzem azt, hogy ennek az élményét vissza tudnám adni, vagy akár önmagam meg tudnám élni, ha a napi élményeket dobnám fel az online faliújságra „Megérkeztem stop Meleg van és szép itt stop Csókolom Anyuka stop” stílusban. (Erre használom hőn szeretett Fb közösségi portálunkat.) Így hát maradtam annál, hogy amikor úgy érzem, van egy-két-há szabad órám, inkább összegyűjtöm a felhalmozódott élményeket, amik megmaradtak és valódi emléket hagytak bennem, s így színesebb is a tálalás, s a tartalmuk is olyan lesz, amit valóban említésre méltónak tartok.
A rám váró lehetőségről – a teljesség igényével bár, de a józan ész korlátain belül, így lekerekítve, kevesebb, mint 10 oldalban. Amit a vidéki munka rejteget, még leginkább magam számára is egy rejtély. De ismét egy változás, ami mint tudott, számomra mindig kecsegtető, s mielőtt még bárki azt gondolná, ez is
csak egy nagyot lobbant fellángolás… nos, szeretném elhessegetni az ilyen irányú feltételezéseket. Ugyanis egy újabb felismerés tisztává tette, hogy igen, ez
is Egy Fellángolás! Mennyire nem mindegy. Tudom, vannak olyan vonásaim, amikben nagyban eltérek másoktól. De a másik nézőpontból, mások sok mindenben nagyon különböznek tőlem. Tehát, ki is igazán a fura? Senki. Hanem mindenki Valaki. S attól valaki, hogy olyanná teremtetett, olyanná neveltetett, olyanná lett, azokat az utakat választotta, s végül, de közel sem utolsó sorban úgy vezettetett, ahogyan. S így vagyok én ilyen, Te amolyan. S Ő pedig tudja, mit miért tesz, vagy mit miért nem! Elfogadás, alázat. Mekkora szavak, micsoda tartalom.
Nem veszítve a bekezdés tartalmát, tudom, hogy mennyi minden gyengeségem van, egyre jobban felismerem, s egyre jobban érzem, mennyire próbálnám tagadni őket, mennyire rejteném még magam elől is. De felesleges. Mert attól még ott vannak. Inkább hát dolgozzunk rajtuk, de tartsuk szem előtt! Mert Ő mindezekkel együtt éppen úgy szeret, ahogyan vagyok. S nem felejthetjük azt sem soha: az érméknek kettő oldala van! Hát nem feledkezhetem meg azok beismeréséről sem, amik viszont az érdemeim, az erősségeim, az adományok, vagy képességek, az adottságok, ékességek. Így teljes egy emberi jellemrajz.
S hogy mit jelent ezek után a gondolatmenet eleje? Azt, hogy a fellángolások én vagyok. Valahogyan ilyenné kovácsolódtam, ilyen lettem, ilyenné váltam. Mestere vagyok a szalmalángnak, mert fel tud lobbantani bármi, legyen akár apróság is. Legyen az egy emberi vonás, ami megfog, vagy egy tárgy, vagy egy csupán eszmei értékű cél, egy még általam fel nem tárt ismertet, vagy ismeretség, s legyen mind közül bármelyik bármilyen csekély; ami nem hagy nyugodni, míg el nem érem, meg nem valósítom, ki nem ismerem valamennyire, meg nem tapasztalom, át nem élem, vagy meg nem értem, addig lángolok. De aztán elérem, mert megadatik, hogy elérjem. S ezek a felfedezőutak olykor nem a legjobb döntésektől vannak övezve, sőt, egyáltalán nem biztos, hogy a környezetem javára, vagy még kevésbé szájízére alakulnak – bár legkevésbé akarattal bárki ellen –, de én így haladok előre. S talán másoknak könnyebb az útjuk, s vannak ismét mások, akiknek sokkal nehezebb és göröngyösebb, de az enyém ilyen. Nem kívánom, hogy megértse bárki, hiszen magam is nehezen fogadom el sokszor. De hiszem, hogy egyszer a lángok, amik csak szalmaszálon lobbannak fel, s gyorsan égnek el, végül leégetik az egész tarlót, utat adva az új szántásnak, a vetésnek, a friss hajtásnak, s így az aratás gyümölcsének kezdeti megteremtői. Az a gyümölcs pedig tudom, hogy nemes lesz, s megéri az égetést.
Minden lángolásért hálás vagyok, mert akkor is hoznak valamit, ha épp el is visznek valami mást. Ilyen a tűz. Eléget, de meleget ad. Pusztít, de tisztít.
Na, lássuk, mitől is zajlik az élet errefelé mostanában.
Mivel megéreztem, most, hogy lassan távozom – ha minden úgy alakul –, hogy mégis csak itt vagyok Londonban, ahol szinte bármi lehetséges és elérhető, gondoltam, kihasználom azokat az adottságait, amik érdekelnek. Így aztán mostanában elkeveredtem egy-két olyan környékre, ahol még nem jártam, csak hogy magamba szívjam a város ezerarcúságát. Olykor valóban lenyűgöző, máskor meg inkább pejoratív értelemben döbbenetes. De ezt annyira nem lehet átadni, különösen nem néhány mondatban, így hát maradjunk annyiban, hogy ez a város sem különbözik semmiben a világ más pontjaitól abban a tekintetben, hogy a szélsőségek, a pompa és a nyomor itt is tud váltakozni egyik utcáról a másikra.
Egyáltalán nem biztos, hogy szavakba önteni könnyebb, de mégis talán átadhatóbb egy-két kulturális élmény.
Így például az egyik hétvége élménye volt, hogy elhívtam Maria-t, menjünk már el a
Barbican Art Gallery-be, ismerkedjünk meg a
70-es évek New York Downtown úttörő művészetével. Egy kissé elvont alkotói trió köré tömörült művészeti csoport, vagy inkább kissé elvakultan avantgarde, mámorfüstben nagyokat álmodó és különöseket teremtő életművészek minden területet átfogó tárlatába csöppentünk. Legyen itt elég annyi, hogy kiderült, hogyan válik művészetté a vertikális tér horizontálisba fordításával az öltözködés, miként alkot az amúgy tanult építész egy elhagyatott házból „épület vágás” művészeti irányt (úgy ahogy van, vágjunk el egy házat, s készítsünk képeket a metszetekről, vagy őrizzünk meg egy metszet, vagy alakítsuk át kissé), vagy éppen sétáljunk falon vízszintesen. Tehát egy napi program fotográfiával, performance-okkal, festészettel, grafikával, költészettel, szobrászattal, találmányokkal, s még egy közösségi központ – étkezde – is belefért az álmaik megvalósításába. Legalább már erről is tudunk.
De vegyünk egy jobb példát. Kapcsolatom a zenével talán sokak számára ismerős. Az egy éltető elem, ebben megállapodhatunk. Hát el is döntöttem, hogy erre is mindenképpen áldozok egy kicsit. A holnapi (már mai) Ákos koncertet a Troxy-ban igaz kihagyom. De hallgatom őt eleget a fülemen mostanában. Azonban egy
véletlennek köszönhetően egyik reggel munkába menet a buszmegállóban találtam egy szórólapot. Megfogott. Talán a hegedista lány. De megfogott. Egy kis utánajárást követően sikerült is eljutni a The Green Note nevű camden-i kis kávézó/étterembe, ahol egy korlátozott nézőszámú koncertet adott a
She’koyokh (ejtsd, ha akarod: sikolyok)
klezmer együttes, ahova magammal cibáltam Maria-t, aki ugye a Barbican élmények után kissé szkeptikusan fogadta a program lehetőségét. De nem bánta meg. Felemelő volt! Mivel nem kívántunk vacsorázni, asztalt nem kaphattunk. Így leültünk a pódium melletti kis bárasztalhoz, ami a falon függött, csupán kettő bárszékkel ellátva. Így tulajdonképpen a helyiség méreteinek köszönhetően az együttes
ben ülve élveztük végig a koncertet. (A kezdésig pedig ismét volt lehetőségünk egy kiadósabb eszmecserére.) A főleg kelet-európai zsidó népzenét és népzenei feldolgozásokat játszó londoni székhelyű (éppen) hetes valami pazar muzsikát produkált. Mindegyiküket kiemelhetném, de én azért mégis maradnék a hegedűs és a klarinétos lányok magasztalásánál. Az amúgy igen elismert klarinétos lány valóban bizonyította elképesztő zenei képességeit, a hegedűs valóban elragadó volt – nem felejtve méltatni azt a hihetetlen művészetet sem, amit a hangszerén produkált –, s tényleg, mindannyian fantasztikusan prezentálták ezt a közel sem könnyű zenei stílust. Nekem pedig járt kezem, lábam, néha alig bírtam a széken megmaradni. S így, hogy tulajdonképpen ott voltunk közöttük, teljesen át lehetett élni azt a varázst, amit ők éltek át zenélés közben, átadva magukat ennek a fantasztikusan lüktető muzsikának. Nem beszélve arról, hogy azért a fizikai közelségnek és közvetlenségüknek köszönhetően valójában is adódott lehetőség egy kis kommunikációra, egy kis kontaktra.
A templomi közösség kérdése, ami a Londonból való távozásommal kapcsolatban az egyetlen komoly kérdést vetette fel – mint ahogy a legkomolyabb érv is ez volt London mellett az érkezéskor – megoldódni látszik. Illetve megoldás, vagy döntés, ebben most nem foglalnék állást, de megyek, s tudom, hogy nem véletlen az sem, hogy ezt a lehetőséget most megkaptam, hogy mehetek. De eloszlatva a kételyeket, az, hogy június 3-tól
Caythorpe Court-ban dolgozom-e, már csak attól függ, hogy az azt megelőző 10 napos tréninget
Boreatton Park-ban teljesítem-e.
De mint kiderült, azért még lesz alkalmam arra, hogy a következő szakaszunkat az
Úton (a neokatekumenálison) még el tudom kezdeni az itteni közösségemmel. Éppen az utolsó londoni hétvégémen el tudok még menni velük egy hétvégi együttélésre (lelkigyakorlat), ahol az imádság lesz az újabb lépcső. S ott lehetek, hogy haladhassak tovább velük. S aztán a többit majd meglátjuk, de ugye: „Ne aggódj annyit! A legjobb dolgok akkor történnek, amikor nem számítasz rá.” (G.G.Marquez)
A nagyböjti idő a legnagyobb ünnepre való készület mellett még egy szép szakaszt hozott a templom közösségi életébe. Az egyik közösség most érkezett el a Reditio-hoz. Így hétfőnként meghallgathattuk a közösség tagjainak hitvallásait a Credo soraira építve azokat. Becsületre méltó emberi őszinteségek a saját életükről, a Jóisten mérhetetlen szeretetének és gondviselésének megnyilvánulásai emberi sorsokban. Bárki előtt világossá válhat, hogy lehetünk bármilyenek, bárhol, bármikor, akármilyen ösvényeken is járva életünket, a Jóisten mindig ott van, hogy óvjon, irányítson, beleavatkozzon, segítsen minket éltünk alakulásában.
Tovább lapozva a napokban elérkezett az április, s megérkezett Halász Sári. Igen, valószínűleg az utolsó látogatóm egy jó időre, de azt hiszem annál is jobban éreztük magunkat arra a néhány napra, míg itt volt. (Majdnem maradt, de annak azt hiszem sokan nem örültek volna, például a főnöke.) Már hetekkel korábban eldőlt az időpont, tehát lehetett visszaszámolni, különösen, hogy szintén egy anglomán teremtésről van szó, aki alig várta, hogy ismét láthassa a szigetet. Nekem meg többek között még a sátram és egy pár bakancsom (, no és nem beszélve a cigaretta ellátmányról) érkezését is jelentette – köszi Sári! Élmény dús és szép napok voltak, hogyan is szépíthetném még. Nagyon jó volt – ráadásul egy olyan személyiséggel, mint ő – élőben, szemtől szembe mélyeket beszélgetni, vagy hasonló megközelítésekből, vagy nagyon őszinte ellenvéleményekkel szembe találkozva látni, vagy felismerni dolgokat. S akkor még nem is említettem a közös élményeket, no és a nevetést! Illetve, hogy hogyan jártam, hála Sárinak, végre a London Könyvtárban (legalább az aulájáig én is bemerészkedtem), vagy fedeztük fel a Camden Stable Market eddig még számomra is ismeretlen kis sikátorait („F**k Google, Ask Me” póló, hatalmas). Hogyan sikerült kipróbálni a helyi pub-ot végre egy csendesebb napon, ajtókon belül is, most barna sört kortyolgatva, vagy miként igyekeztünk – persze főleg én – eltüntetni pár nap leforgása alatt mérhetetlen mennyiségű NEMcsokit. Hiába, egy vendég a háznál mindig valami különleges, valami
unique.
És Hát Na, nagyon jó, hogy itt volt Sári! :)
Így történt meg az is, hogy egyik este eljutottunk a
Vaudeville Theatre előadására, az
In a Forest Dark and Deep egyik estéjére. Ez egy kétszereplős darab, 90 perc megszakítás nélkül egy testvérpárról. A lány csomagolja össze erdei kis fészkét, s a testvérét kéri meg hurcolkodni. De, hogy mik is derülhetnek ki 90 perc alatt? Sok minden, különösen, ha sok minden van a szőnyeg alá seperve. No és, hogy mi derülhet még ki egy ilyen darabról amúgy? Hogy a szereplői a
Lost főhős Matthew Fox és a talán kissé kevésbé tehetséges Olivia Williams. Tehát egy (vagy két) nagy név, egy színház a Strand-en, egy érdekes történet, egy kissé amerikai íz világ, egy jópofa díszlet, kellő reklám, s persze London, s a siker már zsebre is tehető. S, hogy a 90 perc szinte elrepült, azt mutatja, hogy tényleg nem is volt rossz!
Aztán egy szerda délután Sári vonatra ült Victoria-n, majd visszarepült.
Mára befejezve egy-két apróság még. Majd’ egy év után sikerült ismét találkoznunk Kósa Katával, aki immáron 9 éve egy biztos pont Londonban. Még ha ritkán is sikerül összehozni a találkozást, de így legalább mindig garantált, hogy van mit mesélnünk, van mivel meghökkentenünk egymást. Éljenek április bolondjai! Az ez idő tájt esedékes
catch-up South Bank 23 fokos, napsütötte Royal Festival Hall teraszán – a London Eye tőszomszédságában – teljesült be, ráadásul egy kollégája, s egy másik ismerőse is befutott közben, így végül egy jóízű kis sörözgetős (Murphy’s) traccsparti kerekedett belőle.
Megérkezett az angol erkölcsi bizonyítványom, így legalább tudhatjuk, hogy a törvény előtt tiszta vagyok, de közben azért egyik nap mégis megbüntettek munka közben járdán kerékpározásért (ugrott 30 fontom), hogy mégse legyek egészen makulátlan. Kiderült, hogy csak tesztvezetéssel cserélhetem le a jogosítványomat, mégsem csak pénz kérdése, így az még kicsit várat magára. Volt Iwona ünneplés közösségi társakkal a Made In Brasil-ban, begyűjtöttem végre a kilépő papíromat a Balans-tól – soha nem késő –, s elkészítettem a helyi adóbevallásomat, mivel magánvállalkozóként nem úszhattam meg. (Alkalmazottként ezt az élményt kihagyhattam volna, de akkor nem próbálhattam volna soha ki ezt a jó kis online matekozást. Jól szórakoztam, bár fizetek.) A magyar adóbevallás még folyamatban, bár hála Orsának, aki lényegében megcsinálta helyettem, ez jóval gördülékenyebben megy. Köszi Orsa! (Viszont hála a TB magánbefizetésnek és a „helyi illetékességnek” közel sem olyan egyértelmű, mit tegyek.) Ma (tegnap) nekiláttam frissíteni a gönceimet, hangolódva már a közelgő új életformára (- éljen a Primark, a Sports Direct és a Wood Green Shopping Mall).
Ma pedig mindjárt elszaladok aludni, aztán virágvasárnapi mise, majd körmenet a Fitzroy Square-en, utána pedig hajrá
London Marathon! Valahol csak elkapok egy-két ismerős arcot. Persze én csak lelkesíteni megyek!
Szép napokat! S ha addig nem hallanánk (itt) egymásról, Mindenkinek Áldott Boldog Húsvétot!
