"Abban vagyunk szabadok, amiben kontrollált formában válunk alkalmassá arra,
hogy az adottságainkat, készségeinket megéljük."

2011. szeptember 24., szombat

Társadalmi Mentalitás

Katának megígértem, hogy ha valaha újra írok itt, a következő bejegyzésnek a címe mindenképpen ez lesz. Hogy miért is, ezt később talán kifejtem.

Sokáig hallgattam, a kedvem is alább hagyott, hogy itt szélnek eresszem gondolataimat. Nincs rá különösebb ok, de nyilván akár pár perc alatt találhatnék megannyi kézenfekvő okot. Nem keresek. Nincs értelme. Legyen annyi elég, hogy nem írtam, de most ismét elindultak az ujjaim.


Június 30-án visszatértem Magyarországra. Busszal érkeztem végül, mert az Enfield-ben feladott cca. 120 kg összecsomagolt életemen túl a magamnál tartott „utazó kézipoggyászom” is meghaladta a repülőgépen ésszerűen és költséghatékonyan szállítható súlyhatárt. Így hát nem volt kérdés, hogy a távolsági busz tágas rakterét részesítem előnyben, ha ugyanez a 28 órányi buszban ülésre nem is mondható el ellentétbe állítva a – még ha fapados is, de – repülés nyújtotta komforttal és élménnyel.

Hogy miért is jöttem vissza. Ezt a kérdést is lehetne boncolgatni, s talán erre még adhatnék is több kézzel fogható magyarázatot, mint az eddigi hallgatásra, de ebbe pedig inkább csak nem szeretnék annyira belemélyedni. Persze azért ezt nem tudhatom le ennyivel. Magammal szemben sem.

Így visszaemlékezve – hiszen már egy korábbi bejegyzésben próbáltam már „élesben” boncolgatni ezt a kérdést – megrázó volt, sokkoló, mégis olyan békességgel töltött el a döntés, mint talán még soha korábban semmiféle döntés a saját életemről. A katarzis ott ért, valahol közel Wales határaihoz, a PGL egyik legnagyobb központjában. Angliában, vidéken, szinte 100%-os brit környezetben, egy activity centre-ben, ahol olyanról tanultam már napok óta, amiről egyre csak erősödött bennem az érzés, hogy ez az, amit valóban szívvel tudnék csinálni életem elkövetkező időszakában. Tehát adva volt az a helyzet, s környezet, amit kívántam, amit vártam – leszámítva talán az arányait tekintve túlzottan sok, éppen még csak otthonról kirepülő, ezért még kitörni vágyó fiatal, szinte csak bulira éhes leendő munkatársakat.

S az eltelt 4 nap egyszerűen erősített bennem valami érzést, mintha a helyem mégsem itt lenne, nem itt kellene ezt művelnem. A gondolataimban egyre erősödött, hogy megtanulni, művelni tudnám ezt a munkát. Elsajátítani, tökéletesítgetni majd időről időre, azzal sem lenne gond.

De. Vajon valaha ki tudnám-e fejezni önmagamat olyan igazán mélyről önmagamból adva, beletéve mindazt a talentumot, amiket kaptam, s amikkel nekem gazdálkodnom kell életem során – s nem elásni – a központba érkező gyerekek, fiatalok, vendégek felé, ahogyan valóban tenném. Arra jutottam, hogy bizonyára előbb, vagy utóbb, de elérném azt a szintet, amit elvárok magamtól. De. Addigra valaki mássá válnék. Valaki más lennék, mint ami, aki én vagyok.

Visszautaztam hát Londonba, összecsomagoltam, feladtam a dobozokat és a kerékpáromat édesapám pomázi címére címezve. Majd szedtem a sátorfámat, s felutaztam egy hétre a kedvenc norfolki partjaimhoz, hogy békés sátras magányomban kicsit megemésszem, ami történik velem. Azok a partok mindig meg fognak nyugtatni, történjen velem bármi is a földön. Most sem volt másként.

Majd elbúcsúztam a keleti partoktól, hogy átutazzak hajdani lakótársaimmal Glastonbury-be, ahol várt ránk a fesztivál, az önkéntes (steward) munka, az „én egy hét Woodstock”-om. A hét adott sok különleges élményt. A giga-fesztiválok fantasztikumát, a megszámlálhatatlan dolgos kéz elképesztő munkájának eredményét, az izomlázat okozó sártenger furcsa varázsát, az angol időjárás és a wellingtonok harmóniáját, a kulturáltan bódult tömeg lüktető nyugalmát, kis színpadok nagy meglepetéseit, nagy színpadok világklasszisait, dán balkán beat-et és angol klezmert, raszta melankóliát és három dimenzióban rajzfilmet. Soha nem feledem. Az Én Woodstock-om valóra vált.

Még a visszatérés előtt Katával beszélgettünk egy-két nagyot. Sőt, úgy döntött egy este, hogy rajtam teszteli le frissen elsajátított Coaching tudományát. Az irányított beszélgetések tudományát, ahol nem oktatsz, kérdezel. Nem tanácsolsz, rávezetsz. Nem okos vagy, figyelmes. Azt mondta, nincs is más kérdése, legyen ez a beszélgetés kezdete: „Miért mész vissza?” Nem árulok el nagy titkot, hogy a beszélgetésünk – mint ezek általában – roppant tanulságosra sikeredett. Felszínre jöttek az érvek és ellenérvek, az érthető és érthetetlen magyarázatok, a materiális és isteni eredetű késztetések és tényezők, tehát megannyi, az ember életét befolyásolni tudó érzelmi és értelmi hullámai az emberi mivoltnak.

Talán a legmegdöbbentőbb az volt még számomra is, hogy mitől félek a legjobban: a Társadalmi Mentalitástól.

Nem fejtem ki, s nem magyarázok. Már önmagának a fogalomnak a létezése is megkérdőjelezhető. S mindenki döntse el önmagában, ad-e ennek értelmet, mond-e valamit számára. Talán igen, esetleg nem. Számomra azóta ennek jelentése van.

Akkor ott még nem tudtam, mi fogad majd itt, Magyarországon. Élt bennem az a naiv hit, hogy felül lehet kerekedni mindenen, bármin. Bár Boreatton Park-ban megéltem az alázat érzését, az Isten –, vagy Sors, kinek mi – előtt fejet hajtás nem megalázó, sokkal inkább erőt adó élményét, mégis egy nappal a tervezett angliai életemnek végső búcsút mondás előtt ismét ott álltam, hogy történjen bármi is, ha visszatérek Magyarországra, akkor Én Majd… Nem úgy lett, hiszen miért is lenne úgy. Mert a kedvesen és szeretőn ránk Kacagó Játékmester útjai kifürkészhetetlenek, bármennyire is szeretnénk ezt sokszor tagadni.

Visszajöttem, s az életem azóta egy még nagyobb talány. Talán ezért sem írtam mostanáig. Mert mit írhatnék. Hiszen azért vannak, amiket itt nem tudok kimondani, nem lehet csak így leírni.


De az élet megy tovább. Vissza kellett jönnöm, mert sok dologgal itt kell, s csak itt tudhatok szembe nézni. Erre már fény derült. Meg kell harcolni a teljesebb ki-, vagy beteljesülésért. Voltak lelki, mélyen temetett kérdések még, amik ott a távolban nem kérték, hogy foglalkozzam velük. Ott tovább lehetett sepregetni a szőnyeg alá (nem) való dilemmákat.

Hogy Ő (tudjátok, a Sors" :) ) mindig gondoskodik rólunk, ez ismét bizonyosságot nyert számomra. Hiszen egészséges vagyok, vannak emberek, akik fontosak lehetnek, s akiknek fontos lehetek, munkám is van - köszönhetően egy-két őrangyalnak is -, van hol élnem, s biztosan továbbra is mutatja az irányt... ha valóban nyitott vagyok rá, hogy lássak, ne csak nézzek.

Azonban, hogy mindaz, hogy visszajöttem, hova vezet, azt csak remélni tudom. Valami többre, valami emberibbre, emberségesebbre, mélyebbre és magasabbra egyszerre.

2011. június 10., péntek

... és forog, és forog (2.rész)

A fordulópont. Talán a hangvétel is kissé más, talán minden kissé más. Talán valami meghalt, valami válaszra talált, valami más újabb kérdéseket támasztott, valami véget ért, valami kezdődik, valami más lett... Ahogy "a régi mozi" mondja:
"Ha az Isten bezár egy kaput, valahol máshol ablakot nyit".

Elérkezett az idő. Vonatra szálltam, és Shropshire felé vettem az irányt. Elhagytam Londont. Azt hittem, gyakorlatilag végleg. Az út a PGL egyik legnagyobb aktív szabadidős központjába vezetett, ahol a "Tanulás az osztálytermen kívül" (Learning Outside the Classroom) program egyik zászlóshajójának számító cég képzi az elhivatott fiataljait.
A megérkezéskor szembesültem azzal, hogy 41 aktuális trainee-ből én vagyok az egyetlen nem-brit. Valamint, hogy az átlagéletkort 5-en tornáztuk fel a 23 év környékére, ami azt jelentette, hogy a többség 19-21 között mozgott. Ebből eredtek már alapvetően korosztályos és nézőpontbeli különbségek. A szélrózsa minden irányából érkeztek a fiatalok, ki 3, ki 6 hónapra. A cél megegyezett: gyerekcsoportokat vezetni, oktatni, szórakoztatni. Szabadidős tevékenységek, aktív kikapcsolódás, valamint a programok közötti szabadidőben felügyelet, "istápolás". Roppant vonzó volt, nagyon színes, nagyon élénk, tele energiával, vidámsággal.
Azonban teltek az órák, a napok, s úgy éreztem, valami nagyon nem stimmel. Nem tudtam látni magamat ebben a közegben hónapokig, azt éreztem meg, hogy ebben a munkában - ami egyébként roppantul magával ragadott - lehetnék valóban önmagam, adhatnám egészen önmagamat bele, de NEM tudom magamat tökéletesen kifejezni, s valóban beletenni mindazt, ami én vagyok, amit valóban mind beletennék. (Szívesen végezném ugyanezt a munkát magyarul, bármikor!)
Bármennyire nem gondoltam volna korábban, úgy éreztem, hogy nem lennék képes kezelni azt, hogy ennyire egyedül állok, mint "bevándorló", s bármennyire is azt mondom, ma már a mindennapi életben az angol nem okoz problémát, ez egy egészen más közeg volt, túlságosan intenzíven specifikus. Nem ment, mert nem.
Bármennyire is az volt az álmom, hogy "angolul élni", a vidéki Anglia összes szépségével, valahogyan ez az álom összetört. S talán az is közrejátszott, hogy olyan munkát találtam, ami után nem kívántam volna mással megpróbálkozni itt. Azt érzem, az, hogy magyar az anyanyelvem, most vált igazán fontossá. Most értettem meg, mennyire kifejezőbb tud lenni az egyéniségem, ha magyarul cselekszem.
S nem lehet véletlen, hogy ebben a környezetben éreztem meg annak a súlyát is, hogy akármennyire is szeretek itt, akármennyire is nevezhetem Angliát egy szerelemnek, mindvégig kitartottam a mellett, hogy én nem keresek itt új barátságokat, hiszen nekem megvannak azok, akik fontosak számomra. S ez a helyzet, amibe kerültem, megölte ezt a szerelmet, ami talán, ezek után belátható, mégsem lehetett a legjobb számomra, bármit is áldoztam érte fel, bármit is tettem meg érte. Maradhattam volna tovább, harcolhattam volna a szerelemért, de több kívülálló ok miatt meg volt kötve a kezem, amiért a döntést nem halogathattam. Ezeket most kár is lenne részletezni, de nyilván, ez sem volt véletlen, hogy így jött ki.

Azt hiszem, mindez kellett ahhoz, hogy a Nagyfőnök ismét elérjen, ismét teret nyerhessen egy konok elképzelésem kivitelezése közepette. A saját elképzeléseimmel hiszem, hogy nem volt semmi komolyabb gond. Nem mondhatni, hogy a terveimben szerepelt volna bármi olyasmi, ami helytelen, vagy bűnös lenne. Csak egyszerűen, valahogyan "nem volt kerek". S mint mindig, most is ahhoz kellett folyamodnia (Neki), amihez már nem először: "Rendben, akkor tedd, amit tenni akarsz. Mit tehetnék? Az akaratod a tiéd, akkor majd ott és abban szólítalak meg, ahova mész."
Megszólított.

4 nap után, egy teljesített vizsgával a hátam mögött búcsút mondtam a parknak. S visszatértem Londonba. Befejeztem a csomagolást, s a csomagjaim nagy részét egy szállító cég szombaton begyűjti, s indulnak Magyarországra.
Gyászolok, félek, s nem tudom, mi vár, de hiszem, s tudom, hogy ennek most így kell lennie. Ezért aztán nem adom fel, ahogy soha sem, nem torpanok meg, s nem vesztem a hitemet. Most is tudom, hogy vár rám valami, valami nagyobb, valami fontosabb. Áldozatok mindig vannak, de az oltár, hogy ott van, annak oka van. Így hát áldozok, újra.
De ez most a jelen, amiről soha nem egyszerű beszélni. Ennek még érnie kell, hát hadd érjen.

Hétfőn 62 Warwick Road ajtaja bezárul számunkra. Most még alakul, hogy vajon meg tudom-e látogatni Andrisékat Skóciában, vagy a kedvenc Norfolk-i partokon sátorozok majd egy hetet, még nem tudom. De köszönhetően Katának, nem kell aggódnom, mert nála meghúzhatom majd magam néhány napra, itt Londonban, két célpont között félúton, vagy éppen, ahogy alakul.
Június 21-én pedig Nagia, Carly, Joel és én célba vesszük Glastonbury-t, hogy fesztiválozzunk egyet. S ha minden úgy alakul, akkor visszatérve Somerset-ből - remélhetőleg többek között egy kis U2 Live élménnyel például -, buszra ülök, s június utolsó napjaiban valamikor újra találkozhatunk Magyarországon.

S a Föld továbbra is forog (1.rész)

Minden próbálkozásom dugába dőlt az utóbbi időben, amikor a legnagyobb elszántsággal is ébredtem, hogy "ma jött el a nap, hogy írjak valamit". Ma mégis összejött. Itt ülök a konyhában, betettem az utolsó mosást a londoni, sorrendben harmadik otthonomban, ami már csak hétfőig birtokolja e megnevezést. A szerződésünk lejár, s a társaság szétszéled.

Az elmúlt időszak is sok kedves, szép, fontos, vagy tanulságos élményt hozott. Sikerült még egyszer meghallgatnom a She'koyokh együttest a Kosmos Ensemble és a Paprika együttesekkel karöltve a Purcell Room-ban, a Queen Elizabeth Hall-ban, a South Bank-en, a London Eye szomszédságában. Olyan zenei élményt adott, amit soha nem felejtek. Az eksztázis hangulat elérése - egy egész hallgatóközönségnél - egy koncertteremben számomra mindig is az volt és örökre csoda értékű marad. Kicsit olyan, mint Thomas Mann Mario-jának találkozása a varázslóval. Valami félelmetes, önfeledt, magával ragadó, ellenálhatatlan.

Volt lehetőségünk Katával is találkozni néhányszor. A Tattershall Castle nevű állóhajón Embankment-nél a Thames-én, vagy a Shooting Star-ban töltött este, ahol Ivor, Kata egyik ír ismerőse szórakoztatott minket... nos, nehezen lehetnének feledhetőek. De ki is akar feledni?!

Aztán teltek a napok, közeledett a búcsú a The Sandwich Man-től. Belefért még egy kiadós séta Hassan-nal, az ötvenes éveiben járó egyik török kollégámmal - akinek sokat köszönhetek - Hackney-ben a Springfield Park-tól a folyó partján messze el, talán egészen Stratfordig.
S ha mindenféle égi csodáknak köszönhetően is talán az én 4-es számú köröm volt az egyetlen az egész cégnél, ami egy erős átlagot termelt minden áldott nap, fittyet hányva időjárásra, iskolaszüneti napokra, és globális katasztrófákr, amíg a többiek köreinek bevétele ingadozott, mint a részeg tengerész, már nem töltött el különösebb lelkesedéssel a munka. Tudtam, hogy ez az időszak lejárt.
Amikor közeledett a búcsú Londontól még sikerült eljutnom Dávidékhoz is Holloway-be, sőt, a legutolsó londoni hétvégét Denham-ben töltöttem egy DeVere hotelben a közösséggel egy imádságba bevezető lelkigyakorlaton. S mindeközben napok óta csomagoltam, készülve arra, hogy a csomagjaim nagy része Nottingham-ben landoljon egy raktárban, ameddig én hat hónapra Caythorpe-ba költözöm, hogy ott adjusztáljam a gyerkőcöket.
Alig bírtam már kivárni az újat: a PGL cég AIGL (Activity Instructor / Group Leader) képzését Boreatton Park-ban, Shrewsbury környékén, Wales határában. Tartottam tőle, de vonzott, szakadatlan. Tudtam, hogy Anglia, hogy vidék, hogy aktív szabadidős munka oktatással egybe kötve, ahol management-et is tanulhatok, nem a pénzről szólt, hanem talán a hivatásról - minden úgy festett, hogy ez az, amire vágytam.
(...)

2011. május 6., péntek

Legendás! (legen-wait for it-dary)

Ma azt hiszem, nem fogok annyira törekedni a választékosságra, sőt a bejegyzés specifikusan egyetlen témával foglalkozik, ez pedig A Legendás Számlaügy (legendás lesz, ez egyszer biztos). Nem hagyhatom aktuális napi bejegyzés nélkül.

Megérkeztek a mindeddig hiányolt közüzemi számlák. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy egyszer már sajnálkozva elbúcsúztak tőlünk levélben, hogy szomorúan hallják, hogy elköltözünk. Ezzel nem lett volna semmi gond, ha nem másfél hónappal ezelőtt írták volna, minden különösebb ok nélkül - hiszen még senkinek nem jelentettük be ez irányú szándékainkat akkortájt -, s ha kaptunk volna decemberi költözésünk óta akármilyen számlát is legalább, amivel fokozatosan csökkenthettük volna a rejtekben egyre csak halmozódó rezsi költségeinket. Nos, tehát, mai nappal megérkezett az EDF (szolgáltató) gáz, valamint villanyszámlája. Nem ragozom (majd csak utólag):
- Gáz, beköltözéstől (december 13.) április 1-ig: GBP 745 , azaz (megközelítőleg, az éppen erős forintnak köszönhető napi árfolyammal csak) 223.500 Ft.
- Villany, szintén beköltözéstől április 20-ig (becses dátumot találtak): GBP 199 , tehát 59.700 Ft.

Nos, a gáz ára magáért beszél, valamint a megjegyzés is a megküldött számla alján, a mindenféle egyéb statisztikák és diagrammok alatt: az átlagos ÉVES gáz fogyasztás a házunk méreteit, típusát figyelembe véve 16.500 (mondjuk legyen köbméter). Nekünk egy negyedév alatt sikerült kicsit több, mint 20.000 egységet fogyasztani.

Soha nem éltem még ilyen meleg lakásban, pedig lakótelepi gyereknek születtem.
És soha nem volt még nyitva az ablakom egész álló télen, lényegében letekert radiátor mellett.
Tanulság: ne éljen az ember fázós déliekkel.
De nézzük csak meg egy kicsit jobban a helyzetet, mert én nagyon kedvelem a lakótársaimat, s általában véve a Föld bármely tájáról származó embereket. Úgyhogy nem kívánnék itt személyeskedni, s véletlenül sem szeretném, ha bárki azt hinné, én itt most bűnbakot keresek, vagy bármilyen származásbeli fentartásaim lennének akárkivel.
Tehát, főleg Nagia szobája volt hideg, s ő panaszkodott és tekergetett termosztátot, s töltötte ráadásul a legtöbb idejét itthon. Drága Chris barátunk is "lányos" típus, aki szintén kellő melegben érezte csak komfortosan magát. Carly-nak is voltak gondjai a ház klímájával.
Úgyhogy módosít(hatn)ám a tanulságot: ne éljen az ember fázós déli nőkkel.
Igen ám, de Carly márpedig nem déli.
Tehát a (végső?) konklúzió: ne éljen az ember fázós nőkkel.
Ez így azonban továbbra is diszkriminatív lenne a társadalom fázós rétegével szemben. Tekintve, hogy a "fázós"-ság (amúgy) kezelhető - bizonyára minden nő hallott már a ruhákról, vagy az egészséges vérkeringést elősegítő mozgásról -, hát leegyszerűsíteném a mai bejegyzés mondandóját: ne éljen az ember nőkkel.

Rövidesen újra jelentkezem, gyűljenek csak a mesélnivalók.
Jóccakát!

2011. április 24., vasárnap

Továbbra sem a narrátorok gyöngye

Ma végre elérkezett az idő. Néhány hónap egészen amatőr mozgókép termése.

Áldott Húsvétot Mindenkinek!


Warwick Road, ahol élünk.
Azt hiszem megjegyezhetem itt. Kifejezetten érdeklődők számára csupán. A vontatottsága, művésziessége és szókincse... azt hiszem egyfajta egyedi stílusirányzat lassan felismerhetővé válik.

Muswell Hill, ahol éltünk.

Egy hajdani Sandwich(Wo)man tréning.

Halmos Andi egy kirakat bűvöletében.


Egy este a teljesen üres metrón, Londonban... üres!

Keresztelő az Ogle Street-en

A Virágvasárnapi Körmenet Fitzroy Square és Ogle Street között


Húsvét Vigilia, éjjel, a tűz szertartás után. Gyertyák fénye, és ünnepi ének. Zengett a templom.

S még egy dalrészlet Húsvét éjszakájáról. (javítva :) )

Az eddig feltöltött videók gyűjteménye a jobb oldali oszlopban megtalálható.
Boldog Napokat!

2011. április 17., vasárnap

Sári és Matthew „sikolyok” dallamára

Folytatódik a visszaszámlálás, s már alig több mint egy hónap van hátra életem londoni etüdjéből. Igen, talán ha vesszük a már korábban vázolt múltat, hogy hol, mennyi időt töltöttem, arányaiban tekintve Londont a majdnem pontosan egy évvel, s ez alatt a 3 bérleménnyel, lássuk be, ebből is kihoztam egész sokat.
Talán az előző mondat nem bír nagy értelemmel, de próbáljátok hozzáképzelni a korábbi bejegyzéseket – ami megmaradt belőlük esetleg az emlékeitekben –, valamint azt, hogy azért mégsem tinédzserként érkeztem körbebulizni Londont a tisztelt szülők megtakarított vagyonából, s azt, hogy a Mindenható, azt remélem, már soha nem kerül le életem ranglistájának legfelső fokáról. A mai bejegyzésem talán egy kicsit több személyes választ is tartalmaz majd olyan kérdésekre, amik felvetődtek innen-onnan, ettől-attól az elmúlt időszakban.

Először is magáról a blogról, s mikéntjéről. Nem restségből írok ritkán. Csak nem tartom a mindennapjaimat feltétlenül olyan színesnek, hogy akár hetente többször tiszteletemet tegyem a blogomon. Nincs új a Nap alatt, minden csoda három napig tart, az újdonság varázsa az újdonság érdeme, s én is csak egy vagyok a sok közül. Ezeket a közhelyeket azért szedtem ide csokorba, hogy világos legyen, szívesen mesélek, sőt, magam számára a legnagyobb élmény leülni, s odafigyelve a bejegyzés magyarságára és választékosságára, írni egy kicsit… vagy kicsit többet. Mert egyszerűen szeretem, és élvezem. De valahogyan nem érzem azt, hogy ennek az élményét vissza tudnám adni, vagy akár önmagam meg tudnám élni, ha a napi élményeket dobnám fel az online faliújságra „Megérkeztem stop Meleg van és szép itt stop Csókolom Anyuka stop” stílusban. (Erre használom hőn szeretett Fb közösségi portálunkat.) Így hát maradtam annál, hogy amikor úgy érzem, van egy-két-há szabad órám, inkább összegyűjtöm a felhalmozódott élményeket, amik megmaradtak és valódi emléket hagytak bennem, s így színesebb is a tálalás, s a tartalmuk is olyan lesz, amit valóban említésre méltónak tartok.

A rám váró lehetőségről – a teljesség igényével bár, de a józan ész korlátain belül, így lekerekítve, kevesebb, mint 10 oldalban. Amit a vidéki munka rejteget, még leginkább magam számára is egy rejtély. De ismét egy változás, ami mint tudott, számomra mindig kecsegtető, s mielőtt még bárki azt gondolná, ez is csak egy nagyot lobbant fellángolás… nos, szeretném elhessegetni az ilyen irányú feltételezéseket. Ugyanis egy újabb felismerés tisztává tette, hogy igen, ez is Egy Fellángolás! Mennyire nem mindegy. Tudom, vannak olyan vonásaim, amikben nagyban eltérek másoktól. De a másik nézőpontból, mások sok mindenben nagyon különböznek tőlem. Tehát, ki is igazán a fura? Senki. Hanem mindenki Valaki. S attól valaki, hogy olyanná teremtetett, olyanná neveltetett, olyanná lett, azokat az utakat választotta, s végül, de közel sem utolsó sorban úgy vezettetett, ahogyan. S így vagyok én ilyen, Te amolyan. S Ő pedig tudja, mit miért tesz, vagy mit miért nem! Elfogadás, alázat. Mekkora szavak, micsoda tartalom.

Nem veszítve a bekezdés tartalmát, tudom, hogy mennyi minden gyengeségem van, egyre jobban felismerem, s egyre jobban érzem, mennyire próbálnám tagadni őket, mennyire rejteném még magam elől is. De felesleges. Mert attól még ott vannak. Inkább hát dolgozzunk rajtuk, de tartsuk szem előtt! Mert Ő mindezekkel együtt éppen úgy szeret, ahogyan vagyok. S nem felejthetjük azt sem soha: az érméknek kettő oldala van! Hát nem feledkezhetem meg azok beismeréséről sem, amik viszont az érdemeim, az erősségeim, az adományok, vagy képességek, az adottságok, ékességek. Így teljes egy emberi jellemrajz.
S hogy mit jelent ezek után a gondolatmenet eleje? Azt, hogy a fellángolások én vagyok. Valahogyan ilyenné kovácsolódtam, ilyen lettem, ilyenné váltam. Mestere vagyok a szalmalángnak, mert fel tud lobbantani bármi, legyen akár apróság is. Legyen az egy emberi vonás, ami megfog, vagy egy tárgy, vagy egy csupán eszmei értékű cél, egy még általam fel nem tárt ismertet, vagy ismeretség, s legyen mind közül bármelyik bármilyen csekély; ami nem hagy nyugodni, míg el nem érem, meg nem valósítom, ki nem ismerem valamennyire, meg nem tapasztalom, át nem élem, vagy meg nem értem, addig lángolok. De aztán elérem, mert megadatik, hogy elérjem. S ezek a felfedezőutak olykor nem a legjobb döntésektől vannak övezve, sőt, egyáltalán nem biztos, hogy a környezetem javára, vagy még kevésbé szájízére alakulnak – bár legkevésbé akarattal bárki ellen –, de én így haladok előre. S talán másoknak könnyebb az útjuk, s vannak ismét mások, akiknek sokkal nehezebb és göröngyösebb, de az enyém ilyen. Nem kívánom, hogy megértse bárki, hiszen magam is nehezen fogadom el sokszor. De hiszem, hogy egyszer a lángok, amik csak szalmaszálon lobbannak fel, s gyorsan égnek el, végül leégetik az egész tarlót, utat adva az új szántásnak, a vetésnek, a friss hajtásnak, s így az aratás gyümölcsének kezdeti megteremtői. Az a gyümölcs pedig tudom, hogy nemes lesz, s megéri az égetést.
Minden lángolásért hálás vagyok, mert akkor is hoznak valamit, ha épp el is visznek valami mást. Ilyen a tűz. Eléget, de meleget ad. Pusztít, de tisztít.


Na, lássuk, mitől is zajlik az élet errefelé mostanában.
Mivel megéreztem, most, hogy lassan távozom – ha minden úgy alakul –, hogy mégis csak itt vagyok Londonban, ahol szinte bármi lehetséges és elérhető, gondoltam, kihasználom azokat az adottságait, amik érdekelnek. Így aztán mostanában elkeveredtem egy-két olyan környékre, ahol még nem jártam, csak hogy magamba szívjam a város ezerarcúságát. Olykor valóban lenyűgöző, máskor meg inkább pejoratív értelemben döbbenetes. De ezt annyira nem lehet átadni, különösen nem néhány mondatban, így hát maradjunk annyiban, hogy ez a város sem különbözik semmiben a világ más pontjaitól abban a tekintetben, hogy a szélsőségek, a pompa és a nyomor itt is tud váltakozni egyik utcáról a másikra.

Egyáltalán nem biztos, hogy szavakba önteni könnyebb, de mégis talán átadhatóbb egy-két kulturális élmény.

Így például az egyik hétvége élménye volt, hogy elhívtam Maria-t, menjünk már el a Barbican Art Gallery-be, ismerkedjünk meg a 70-es évek New York Downtown úttörő művészetével. Egy kissé elvont alkotói trió köré tömörült művészeti csoport, vagy inkább kissé elvakultan avantgarde, mámorfüstben nagyokat álmodó és különöseket teremtő életművészek minden területet átfogó tárlatába csöppentünk. Legyen itt elég annyi, hogy kiderült, hogyan válik művészetté a vertikális tér horizontálisba fordításával az öltözködés, miként alkot az amúgy tanult építész egy elhagyatott házból „épület vágás” művészeti irányt (úgy ahogy van, vágjunk el egy házat, s készítsünk képeket a metszetekről, vagy őrizzünk meg egy metszet, vagy alakítsuk át kissé), vagy éppen sétáljunk falon vízszintesen. Tehát egy napi program fotográfiával, performance-okkal, festészettel, grafikával, költészettel, szobrászattal, találmányokkal, s még egy közösségi központ – étkezde – is belefért az álmaik megvalósításába. Legalább már erről is tudunk.

De vegyünk egy jobb példát. Kapcsolatom a zenével talán sokak számára ismerős. Az egy éltető elem, ebben megállapodhatunk. Hát el is döntöttem, hogy erre is mindenképpen áldozok egy kicsit. A holnapi (már mai) Ákos koncertet a Troxy-ban igaz kihagyom. De hallgatom őt eleget a fülemen mostanában. Azonban egy véletlennek köszönhetően egyik reggel munkába menet a buszmegállóban találtam egy szórólapot. Megfogott. Talán a hegedista lány. De megfogott. Egy kis utánajárást követően sikerült is eljutni a The Green Note nevű camden-i kis kávézó/étterembe, ahol egy korlátozott nézőszámú koncertet adott a She’koyokh (ejtsd, ha akarod: sikolyok) klezmer együttes, ahova magammal cibáltam Maria-t, aki ugye a Barbican élmények után kissé szkeptikusan fogadta a program lehetőségét. De nem bánta meg. Felemelő volt! Mivel nem kívántunk vacsorázni, asztalt nem kaphattunk. Így leültünk a pódium melletti kis bárasztalhoz, ami a falon függött, csupán kettő bárszékkel ellátva. Így tulajdonképpen a helyiség méreteinek köszönhetően az együttesben ülve élveztük végig a koncertet. (A kezdésig pedig ismét volt lehetőségünk egy kiadósabb eszmecserére.) A főleg kelet-európai zsidó népzenét és népzenei feldolgozásokat játszó londoni székhelyű (éppen) hetes valami pazar muzsikát produkált. Mindegyiküket kiemelhetném, de én azért mégis maradnék a hegedűs és a klarinétos lányok magasztalásánál. Az amúgy igen elismert klarinétos lány valóban bizonyította elképesztő zenei képességeit, a hegedűs valóban elragadó volt – nem felejtve méltatni azt a hihetetlen művészetet sem, amit a hangszerén produkált –, s tényleg, mindannyian fantasztikusan prezentálták ezt a közel sem könnyű zenei stílust. Nekem pedig járt kezem, lábam, néha alig bírtam a széken megmaradni. S így, hogy tulajdonképpen ott voltunk közöttük, teljesen át lehetett élni azt a varázst, amit ők éltek át zenélés közben, átadva magukat ennek a fantasztikusan lüktető muzsikának. Nem beszélve arról, hogy azért a fizikai közelségnek és közvetlenségüknek köszönhetően valójában is adódott lehetőség egy kis kommunikációra, egy kis kontaktra.

A templomi közösség kérdése, ami a Londonból való távozásommal kapcsolatban az egyetlen komoly kérdést vetette fel – mint ahogy a legkomolyabb érv is ez volt London mellett az érkezéskor – megoldódni látszik. Illetve megoldás, vagy döntés, ebben most nem foglalnék állást, de megyek, s tudom, hogy nem véletlen az sem, hogy ezt a lehetőséget most megkaptam, hogy mehetek. De eloszlatva a kételyeket, az, hogy június 3-tól Caythorpe Court-ban dolgozom-e, már csak attól függ, hogy az azt megelőző 10 napos tréninget Boreatton Park-ban teljesítem-e.
De mint kiderült, azért még lesz alkalmam arra, hogy a következő szakaszunkat az Úton (a neokatekumenálison) még el tudom kezdeni az itteni közösségemmel. Éppen az utolsó londoni hétvégémen el tudok még menni velük egy hétvégi együttélésre (lelkigyakorlat), ahol az imádság lesz az újabb lépcső. S ott lehetek, hogy haladhassak tovább velük. S aztán a többit majd meglátjuk, de ugye: „Ne aggódj annyit! A legjobb dolgok akkor történnek, amikor nem számítasz rá.” (G.G.Marquez)

A nagyböjti idő a legnagyobb ünnepre való készület mellett még egy szép szakaszt hozott a templom közösségi életébe. Az egyik közösség most érkezett el a Reditio-hoz. Így hétfőnként meghallgathattuk a közösség tagjainak hitvallásait a Credo soraira építve azokat. Becsületre méltó emberi őszinteségek a saját életükről, a Jóisten mérhetetlen szeretetének és gondviselésének megnyilvánulásai emberi sorsokban. Bárki előtt világossá válhat, hogy lehetünk bármilyenek, bárhol, bármikor, akármilyen ösvényeken is járva életünket, a Jóisten mindig ott van, hogy óvjon, irányítson, beleavatkozzon, segítsen minket éltünk alakulásában.

Tovább lapozva a napokban elérkezett az április, s megérkezett Halász Sári. Igen, valószínűleg az utolsó látogatóm egy jó időre, de azt hiszem annál is jobban éreztük magunkat arra a néhány napra, míg itt volt. (Majdnem maradt, de annak azt hiszem sokan nem örültek volna, például a főnöke.) Már hetekkel korábban eldőlt az időpont, tehát lehetett visszaszámolni, különösen, hogy szintén egy anglomán teremtésről van szó, aki alig várta, hogy ismét láthassa a szigetet. Nekem meg többek között még a sátram és egy pár bakancsom (, no és nem beszélve a cigaretta ellátmányról) érkezését is jelentette – köszi Sári! Élmény dús és szép napok voltak, hogyan is szépíthetném még. Nagyon jó volt – ráadásul egy olyan személyiséggel, mint ő – élőben, szemtől szembe mélyeket beszélgetni, vagy hasonló megközelítésekből, vagy nagyon őszinte ellenvéleményekkel szembe találkozva látni, vagy felismerni dolgokat. S akkor még nem is említettem a közös élményeket, no és a nevetést! Illetve, hogy hogyan jártam, hála Sárinak, végre a London Könyvtárban (legalább az aulájáig én is bemerészkedtem), vagy fedeztük fel a Camden Stable Market eddig még számomra is ismeretlen kis sikátorait („F**k Google, Ask Me” póló, hatalmas). Hogyan sikerült kipróbálni a helyi pub-ot végre egy csendesebb napon, ajtókon belül is, most barna sört kortyolgatva, vagy miként igyekeztünk – persze főleg én – eltüntetni pár nap leforgása alatt mérhetetlen mennyiségű NEMcsokit. Hiába, egy vendég a háznál mindig valami különleges, valami unique.

És Hát Na, nagyon jó, hogy itt volt Sári! :)

Így történt meg az is, hogy egyik este eljutottunk a Vaudeville Theatre előadására, az In a Forest Dark and Deep egyik estéjére. Ez egy kétszereplős darab, 90 perc megszakítás nélkül egy testvérpárról. A lány csomagolja össze erdei kis fészkét, s a testvérét kéri meg hurcolkodni. De, hogy mik is derülhetnek ki 90 perc alatt? Sok minden, különösen, ha sok minden van a szőnyeg alá seperve. No és, hogy mi derülhet még ki egy ilyen darabról amúgy? Hogy a szereplői a Lost főhős Matthew Fox és a talán kissé kevésbé tehetséges Olivia Williams. Tehát egy (vagy két) nagy név, egy színház a Strand-en, egy érdekes történet, egy kissé amerikai íz világ, egy jópofa díszlet, kellő reklám, s persze London, s a siker már zsebre is tehető. S, hogy a 90 perc szinte elrepült, azt mutatja, hogy tényleg nem is volt rossz!
Aztán egy szerda délután Sári vonatra ült Victoria-n, majd visszarepült.


Mára befejezve egy-két apróság még. Majd’ egy év után sikerült ismét találkoznunk Kósa Katával, aki immáron 9 éve egy biztos pont Londonban. Még ha ritkán is sikerül összehozni a találkozást, de így legalább mindig garantált, hogy van mit mesélnünk, van mivel meghökkentenünk egymást. Éljenek április bolondjai! Az ez idő tájt esedékes catch-up South Bank 23 fokos, napsütötte Royal Festival Hall teraszán – a London Eye tőszomszédságában – teljesült be, ráadásul egy kollégája, s egy másik ismerőse is befutott közben, így végül egy jóízű kis sörözgetős (Murphy’s) traccsparti kerekedett belőle.
Megérkezett az angol erkölcsi bizonyítványom, így legalább tudhatjuk, hogy a törvény előtt tiszta vagyok, de közben azért egyik nap mégis megbüntettek munka közben járdán kerékpározásért (ugrott 30 fontom), hogy mégse legyek egészen makulátlan. Kiderült, hogy csak tesztvezetéssel cserélhetem le a jogosítványomat, mégsem csak pénz kérdése, így az még kicsit várat magára. Volt Iwona ünneplés közösségi társakkal a Made In Brasil-ban, begyűjtöttem végre a kilépő papíromat a Balans-tól – soha nem késő –, s elkészítettem a helyi adóbevallásomat, mivel magánvállalkozóként nem úszhattam meg. (Alkalmazottként ezt az élményt kihagyhattam volna, de akkor nem próbálhattam volna soha ki ezt a jó kis online matekozást. Jól szórakoztam, bár fizetek.) A magyar adóbevallás még folyamatban, bár hála Orsának, aki lényegében megcsinálta helyettem, ez jóval gördülékenyebben megy. Köszi Orsa! (Viszont hála a TB magánbefizetésnek és a „helyi illetékességnek” közel sem olyan egyértelmű, mit tegyek.) Ma (tegnap) nekiláttam frissíteni a gönceimet, hangolódva már a közelgő új életformára (- éljen a Primark, a Sports Direct és a Wood Green Shopping Mall).

Ma pedig mindjárt elszaladok aludni, aztán virágvasárnapi mise, majd körmenet a Fitzroy Square-en, utána pedig hajrá London Marathon! Valahol csak elkapok egy-két ismerős arcot. Persze én csak lelkesíteni megyek!

Szép napokat! S ha addig nem hallanánk (itt) egymásról, Mindenkinek Áldott Boldog Húsvétot!

2011. március 20., vasárnap

Élek Isten tenyerén

Elmesélem, hogyan is válnak a mindennapok ajándékká, hogy milyen felfedezni annak a csodáját, hogy mit is jelent az igazi szabadság Istenben. Még akkor is ragaszkodom ennek a tényéhez – hogy ebben élek –, ha ezt csupán csak remélhetem, csak hihetem, hogy ahogyan élek jelenleg, az valóban Isten által vezetett, tőle kapott lehetőségek, általa feltárt ösvényeken haladva, nem félve a holnaptól, nem aggódni a mikénten; s nem pedig valami önfejű előremenekülés, kilátástalan önző vagdalkozás, törve előre egy indákkal benőtt, vadregényes, kusza, átláthatatlan dzsungelen.

Ez így szépen hangzik, s egyszerűen, de bevallom, ez közel sem ilyen makulátlan. Ehhez az érzéshez – mint ahogyan a relatív jó ismeretéhez szükséges a relatív rossz ismerete is – persze járnak azok a napok, amikor elveszettség és reménytelenség vesz erőt rajtam. Úgy érzem, itt az ideje feladni, belátni, hogy az éppen vélt irányom nem vezet sehova. Csüggedés, tanácstalanság, s nem utolsó sorban ilyenkor az Istenbe vetett bizalmon ejtek csorbákat. De ahogyan a hullámzások mestere voltam mindig is, ezek a fodrok is nőnek, majd elülnek, mint mindegyik eddig még. Ami valóban csoda, az annak a lehetősége, hogy valóban, tényleg ráhagyatkozhatunk a Jóistenre. Csak ezt néha olyan, olyan nehéz beismerni, s alázattal, türelemmel kivárni a sorunkat, amikor eljön a mi időnk, hogy ebben a nagy univerzális társasjátékban a mi dobásunk következzen.


Nem mondhatnám, hogy eseménytelenül telnének az utóbbi hetek. A heti megszámlálhatatlan órák, amiket jelentkezésekkel, különböző kacifántos online jelentkezési formátumok kitöltésével töltöttem, sokszor hoztak este 11 órát kb. 15 percre délután 4 órára. Túlnyomó részt mérnöki pozíciókról szóltak, egészen a figuráns geodéziai alapmunkától talán az asszisztens projekt menedzseri szintig szórva a skálát. Nem egy, s nem kettő visszautasítás, vagy csak szótlan ignorálások. Aztán megkerestek Dublinból, egy fejvadász, aki Perth közelébe, Ausztráliába ajánlott lehetőséget. Úgy tűnt már az elején hamvába dől az egész opció, de aztán végül egy több mint 2 hetes reményteli levelezés lett belőle, mire végül az ajánlatot tevő cég végül elutasított a specifikusságra hivatkozva.

Közben nem adtam fel az egyéb, gondolataimban, elképzeléseimben, vagy ábrándozásaimban megbújó egyéb szakterületek finom kutatását sem. Így akadtam rá egyik nap egy oldalra, ahol számomra érdekesebbnél érdekesebb állásokra akadtam. Másnap le is adtam a jelentkezést vagy négy céghez, különböző pozíciókra. Valamint így rálelve magukra a pozíciók hivatalos megnevezésére végre, valamint a munkakörök részletesebb bemutatására, már könnyebben kereshettem tovább.

Nem fokozom tovább a kertelést. Activity Instructor / Group Leader lehetőségekre bukkantam. Hogy mit is takar, azt bárki felfedezheti maga számára, ha igazán kíváncsi a részletekre azonnal, vagy várhat még egy kicsit, s akkor rövidesen többet hallhat róla ezen a blogon. :)

Bevezetésnek legyen annyi elég, hogy olyan élményparkok, aktív szabadidős központok működnek szerte a világban, amik elsősorban gyerekeket, iskolás osztályokat, de akár családokat, vagy független gyerekcsoportokat is várnak. Kicsit amolyan táborozós – kevésbé idényjellegű, mint egy sátortábor – hangulattal, vagy az „erdei iskola” néven ismert nyári iskola stílusban, hogy kikapcsolódjanak, kipróbáljanak sportágakat, fejlesszék képességeiket, legyőzzék félelmeiket, élményeket gyűjtsenek, tehát, hogy jól érezve magukat, élményeket és újabb tudásokat halmozzanak. Ezekhez a programokhoz pedig koordinátorok, csapatvezetők kellenek. Nos, erre jelentkeztem az egyik iparágban vezető angol céghez. Több órás jól megfontolt jelentkezési lap kitöltés, referenciák Viótól, a Sandwich Man menedzsertől, Nadia-tól, rendőrségi erkölcsi csekkolás.. S a héten megkaptam a levelüket 4 pozíció ajánlattal. Egy másnapi telefonos egyeztetés során pedig az egyik pozíciót kiválasztva tulajdonképpen felvettek!

A folytatás május végén. Egy tíz napos tréning a bázis központjukban, majd elvileg a tréning befejezése napján már át is utaztatnak minket a leendő központunkba. Most várom a részleteket postai úton, elvileg egy szerződéstervezettel együtt. A szerződés egy terminusra, november közepéig szól majd. Az állás egy gyakornoki pozíciónak minősül. A fizetésem az első időszakra mondhatjuk, hogy inkább csak zsebpénz csupán, de szállás, étkezés, munkaöltözet biztosítva, a center eszközei rendelkezésre állnak, s az ígéret szerint internet is van. A közeli városban már találtam katolikus templomot is. Úgyhogy mi kellhetne még?! :) A munka heti hat nap, bár elvileg csak 42 óra, de előre láthatólag nem lesz egy lassú menet, de egyáltalán nem bánom, s nem félek tőle, sőt! Képzeljétek csak el. Munka, ami szórakozás, sport is egyben, s ismét olyan emberekkel dolgozva, akik azért vannak ott, mert szeretnék aktívan jól érezni magukat. Majdnem ugyanolyan optimális ügyfélkörnek tűnik, mint a jelenlegi. Csak most az éhes emberek gasztronómiai igényeit elégítem ki. De a különbség nem nagy, tehát a munkakör élményszerűsége jó eséllyel prognosztizálható.

Amit azóta már kiderítettem, hogy sikerült az egyik legrosszabbnak minősített központot választanom. Egy nagyon impozáns angolszász birtok épülettel bár, de állítólag az alkalmazottak szobái nem éppen jó állapotúak. S mivel az egyik legnagyobb központ egyben, a vezetés állítólag elég öntelt, s nagyon elfogult a központtal szemben, ami sokszor a beosztottak rovására van. Tehát a helyzet adva lesz, azt hiszem, hogy ismét sokat tanuljak. :) De ez sem rettent el, mint általában soha. Kíváncsian várom a munkakör, a munkatársak és a hely egész attitűdjét!


S hogy hogyan tovább. Ahogy látszik is, most nagyon úgy tűnik, hogy eltérek az eddigi szakirányomtól, bár addig még van két hónap, s nem adom fel a lehetőségét, hogy a Jóisten akár választási helyzetbe állítson ismét, tehát jelentkezgetem tovább mérnöki irányba is, bár azért adok magamnak egy-két szabadnapot, azt hiszem. De alakuljon bárhogyan is, ha ebbe az irányba megy tovább az életem, ha tetszeni fog, élvezni fogom, akkor ezzel komolyan behatárolódik egy időre a folytatás, hiszen nem lesz kérdés, milyen formában élem tovább az elkövetkező éveket… nem beszélve arról, hogy Magyarországon még nem találtam ilyen központot. Még nem, de hátha megtaláltam az üzleti niche-t, s akkor…?! :)

A kezdeti képzés egy alapfokú gyakornoki szint, Apprenticeship1 elnevezésű. Azonban ha kívánom, akkor emeltszintű képzést kaphatok – jelenleg kívánom –, ami kicsit hosszabb elkötelezettséget igényel a konkrét cég felé – de attól még a következő idényben mehetnék másik központba, ha minden igaz –, de a képzés eredményeként válhat belőlem ezen az irányon is manager, ami, lássuk be, legalább annyira vonzó, mint amennyire eddig is vonzott a menedzsment, mint irány. Tehát a lehetőség, ami eddig vonzott, továbbra is elérhető. De ki tudja, talán most találok rá arra az iparágra, ami még jobban illhet hozzám, mint a mérnökség. Nem tudhatjuk, hagyjuk meg ezt a kérdést egyelőre a jövőnek.

De az már szinte bizonyos, hogy egy újabb május egy újabb komoly váltást hoz az életembe, mint ahogyan ez már tendencia, figyelembe véve 2003, 2004, 2006, 2008 és 2010 májusainak egyértelműen felismerhető mérföldköveit. Különös… :)


Vissza a jelenbe. A Sandwich Man továbbra is idényszerű fénykorát éli, legalább is az én köröm, hála Istennek, mondhatni napi stabil átlagossággal egyenletesen jól, de legalább is teljesen kielégítően jövedelmez. S annak köszönhetően, hogy ebben a hónapban nem igazán hagytam el Londont, nem utaztam, így nem voltak önkényes szabadságok – hiszen ne felejtsük, egy magánvállalkozó anyagi megélhetése ezért függ még inkább saját tudatosságától, mert itt a fizetett szabadságnap nem igazán ismert fogalom –, úgy tűnik, hosszú hónapok után talán ismét egy kicsit akár meg is takaríthatok. Az utazásokra vonatkozóan azért egy finom pontosítás. Mikor ezeket éppen billentyűzetre vetem, éppen a vonaton ülök Bristol felé, majd onnan busszal tovább Glastonbury felé, ahol ma Nagia-val részt veszünk a fesztiválhoz szükséges 4 órás tréningen, hogy júniusban már alkalmas stewardokként érkezzünk a kis település annál nagyobb programjára.

Az elmúlt időszakban a ház életéből eléggé kivontam magamat. Nem mintha bármilyen személyes okai lennének, egyszerűen csak élem a magam egész zsúfolt életét, s így nem igazán van érkezésem üldögélni a nagyszobában, vagy a konyhában. Carly-ék már nekiálltak új lakást keresni, s úgy néz ki, hárman költöznek tovább együtt, Chris beköltözik hónapokra az egyetem kollégiumába, aztán majd meglátja, ősztől marad-e Londonban, vagy visszatér Görögországba, mivel a tanulmányai véget érnek, s lassan állás után kell néznie. A kérdés, hol talál majd. Nagia is már a vizsga projektjén dolgozik, őt is várja rövidesen a munkás élet.


Az egyik legkedvesebb élményem az elmúlt hetekből, hogy egyik hétvégén eljutottam magamban, válogatott zenéimmel a fülemen, egy napsütéses vasárnapon a Museum of London aktuális (és állandó) kiállításaira. Nem kisebbítve a mindenkori kiállítás fényét, elsősorban a kettő ideiglenes miatt mentem. De végül volt időm London történelmére is. A kettő fotókiállítás azonban, amik valóban odavonzottak a „London Futures” és a „London Street Photography”. Finom kontraszt. Fényképek Londonról egészen a fényképezés kezdetétől, az 1800-as évek elejétől napjainkig, valamint a másik kiállítás 14 fotomontázzsal, a két készítő utópiáit bemutatva, mi történhetne, ha Londont elöntené egy árvíz, vagy a globális felmelegedés, illetve szélsőséges politikai események hatásai hogyan változtatnák meg a főváros képét. Élveztem a múzeumot a jelenben a múltról és a jövőről.


S végezetül vissza a jövőbe :)

A tervek szerint május végén tehát tréning, aztán valahogyan az első szabadnapon autót bérelni, s kiköltözni mindenestül Londonból Lincolnshire egyik települése peremére. Az már szinte bizonyos, hogy egy ideig most nem fogok tudni Budapestre látogatni. Egyelőre a fesztivál, s az augusztusi madridi ifjúsági világtalálkozó azok, amik remélhetőleg bele fognak férni a keretbe. De persze ezek csak a tervek, s mint eddig is tudhattuk, ember tervez,… :)


Legyetek jók, mindenkinek szép napokat! Sok boldogságot! :)


Ui.: Mire ezt írom, már ismét a távolsági buszon ülünk Glastonbury-t, s a képzést magunk mögött hagyva, abszolválva, várhatjuk a képzésről az igazolást, s az ingyenes steward belépőinket a júniusi mega eseményre.

DE! Meg kell említenem a benyomást, amit Glastonbury tett rám. A fesztivál, ami tavaly ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját (!), egy egyre növekvő, mára már 120-150 ezer látogatót (itt Oxford lélekszámához viszonyítják, mára már a kiterjedését is lassan, hiszen a tábor is csak egyre nő,) fogadó zenei fesztivál, amolyan hippi világ. (Ezért is vonz annyira :) ). Nincsenek napi jegyek. Aki jön, egy hosszú hétvégére jön, s igazán a ki-bejárkálást nem is támogatják, tehát minden kapható, még új sátor is in-site, de ugyanakkor cserébe be is vihető lényegében bármi. S a gumicsizma erősen javallott. De más nagyon nem is. Zene, sátor, s egy hétvége a dimbes-dombos amúgy-legelőn.

Viszont vissza az utóirat valódi okához, a mai élményhez. A kis település utcaképe valami egészen szokatlan. Néhány gyönyörű, régmúltról árulkodó épület, a Glastonbury Abbey, ahova a XIII. században a híres Artúr király megtalált maradványait temették (állítólag), s mindenesetre így a sírja is csak öregbíti a városka hírnevét – és lehetőséget ad minden második üzletnek, hogy valahogyan a nevében hordozhassa Avalon-t. Mindezeket összevetve egy alapvetően kedves hangulatú városka. Azonban a népesség már különösebb. Londonban az ember nem lepődik meg semmin, s mivel a népesség is igen nagy, hát elfér benne a sok különc. De hogy egy ilyen kis település hogyan válik ilyen ezerarcúvá, elvonttá, különccé és furcsává? Az embernek csak egy kézenfekvő magyarázat jut az eszébe: mintha a 40 év minden alkalommal itt felejtett volna egy-két tucat látogatót, akik talán még azóta sem tértek vissza a valóságba, a korai Rolling Stones koncertje alatt rájuk boruló delíriumos álmukból. Vagy valami különös sugallat netán azt javasolta nekik, jobb, ha tűzközelben maradnak a következő örökre szóló pár napos élményig, így hát maradtak… egy évre… aztán meg már minek mentek volna el, hiszen már csak egy újabb év, s beköszönt az újabb örömünnep. Elvarázsolt egy környék.

2011. február 26., szombat

A Változás Elem

Belevágok, sokáig elhallgatott, vagy inkább csak belül érlelődő update szemelvényembe, ami, mondhatni, talán az eddigi leggazdagabb időszakról fog szólni.

A mindennapok rengeteg apró jelet, magyarázatot, felismeréseket tudnak hozni az életünkbe. Az egyetlen teendő, megtanulni ráhangolódni ezek megtalálására. Így történhet meg, hogy akár napjában többször is megtalálhatjuk a saját momentumainkban a feltett kérdéseinkre az életünkben felfedezhető válaszokat. Ennek a folyamatnak remek példája az elmúlt időszak. Nem könnyű fenntartani, mert sok a zavarás, de amíg tart, amíg tudjuk élni ezt, addig óriási ajándékokat hoz, s csak hálával tartozunk érte.


Felvéve az előző fejezet fonalát, s tovább pöndörítve azt, ahogy teltek a napok egyre mélyebbre jutottam önmagamban, a hitemben, a közösséggel megélt alkalmakban, s így egyre nyitottabbá váltam a Nagyfőnök instrukcióira. Éltem, s megéltem azokat az eseményeket, amikben benne voltam. Amikor nem tudtam, hogyan tovább, csak igyekeztem még figyelmesebben elengedni magam, s figyelni a környezetem apró rezzenéseit, amik mindig, mindig segítenek, ha elakadunk, s ha van bennünk kellő alázat, hogy egy helyzetet ne magunk akarjunk megoldani, hanem elfogadjuk, hogy van, Aki az emberiségnél nagyobb, akinek az is lehetséges, ami nekünk nem. Mert vannak olyan nézetek, amik azt mondják, csak önmagunk valósíthatjuk meg önmagunkat, s bármit megtehetünk, mert mindenre képesek vagyunk. Eddig rendben is volnánk, ezt nem tagadom – talán egy csak kivételével –, csak kiegészíteném. Képzeljük el, hogy mindenki, mindenre képes. Ehhez jönne, hogy mindent úgy tehetünk meg, ahogyan mi kívánjuk, s minden úgy történne, ahogyan mi akarjuk. Mekkora chaos lenne az amúgy is összekuszált Világunk. Kérdem én, ha kettő teremtmény érdeke ütközne – ami így is megtörténhet, kisarkítva lásd háborúk, vagy viszálykodások, de mindezek talán csak a mi képzeletünkben a legvégletesebb eredmények, de azt gondolom, ennél lehetnének sokkal rosszabb következmények is, amit talán elképzelni sem tudunk emberi ésszel – hogyan oldanánk meg mi magunk, saját önzésünkkel, önteltségünkkel. Istent játszva, nem? Mennyi istenünk lenne a földkerekségen… milliárdnyi, mind mást akarva, s azt elérni készen…

Mindennek meg van a célja és rendeltetése, csak el kell tudnunk fogadni, hogy ez nem mindig érthető emberi elmével, s közel sem felel meg mindig a saját elvárásainknak. Ez azért van, mert olykor a Teljesség működése mást kíván meg, esetleg valaki másnak az életútján éppen szükséges eseményt, mint amit mi magunk kívánnánk.


A filozofálást félre téve, tovább a történetben. Karen-nel a kapcsolatunk sajnálatos módon nem működött, valami talán hiányzott, volt olyan is, aki azt mondta, az én elvárásaimmal vannak a problémák, de mindent összevetve egy csütörtöki estén, egy Camden-i hangulatos kávézóban elváltak útjaink. Sokat köszönhetek neki, mert mellette itt, Londonban is megérezhettem, hogy lehetek magabiztosabb, hihetek képességeimben, s meg kell becsülnöm azokat a talentumokat, amiket más személyiség jegyekkel együtt kaptam.

Egy szombati késő estén, a templomban véletlenül mellém keveredett Maria, egy spanyol közösségi társam. Régen nem láttam, heteket otthon, Spanyolországban töltött. S tudni kell, hogy korábban többszöri meghívásra is nemet mondva, többnyire kihagytam az eucharisztia utáni hagyományos, helyi pub-os közösségi közös sörözéseket. Nos, ahogy ott ültünk, kivételesen úgy döntöttem, most én kérdezem meg tőle, iszunk-e egyet a mise után. Így kerekedett ki, hogy először 6 spanyol lánnyal iszogattunk zárásig, majd, mikor a többiek elbúcsúztak, mi Maria-val nekivágtunk az estének. Soho-n keresztül vágva, majd a Piccadilly Circus-nél buszt fogva Chelsea-ig jutottunk. Végül talán hajnali 3-ig róttuk az utcákat – kb. 5-re értem haza, s az út megközelítőleg 2 óra átvágva Londonon – , a Thames partján elsétálva talán a Chelsea Bridge-ig, majd visszakísérve őt hazáig. Nem tudtam sokáig, erről említést szeretnék-e tenni itt, mert nem tudtam, hogyan tegyem. De aztán rájöttem, amikor majd egyszer mindezt visszaolvasom, ennek, ami mondhatjuk, Isten-élmény volt, itt lesz a helye, mert valami gyökeresen megváltozott akkor, ott, este. A beszélgetés nagyszerű volt. Még annál is több. Élveztem, hogy olyannal beszélgetek, aki számára Isten hasonlót jelent, mint nekem, lelkesen hallgattunk, s még lelkesebben meséltünk. Ismerkedve meséltünk élményeket, érveltünk, vagy magyaráztuk a nézőpontjainkat, mindegy is volt, mert egyszerűen feltöltő volt. S talán ennyi is a történet maga, de ennek eredményeként kezdem megérteni, hogy mit keresek, mi fontos számomra az életemben. Napok teltek, s hetek, azóta, s ez hol fokozódik, hol alább hagy, de valami tart. Kérdések, amikkel telve ide érkeztem, kezdenek válaszokra lelni. S már tudom, hogy itt létem értelmét is megtaláltam. Változik a képem Istenről, jellemről és személyiségről, az emberi kapcsolatokról, vagy a szerelemről, utazásról és úton levésről, vagyonról és más földi értékekről. Nem kellett egyiket sem konkrétan kimondanom, vagy nem kell feltétlenül akár itt leírnom, vagy elmélkednem rajta. Egyszerűen, ahogyan beszélgettünk, egy áramlatba kerültem, ami azóta is olykor elkap, s sodor előre, néha pedig az is elég, hogy tudom, valami megmoccant bennem, s hol halad, hol majd nem, de megéreztem végre, s már nem akarom elengedni.

Megváltozott az értéke az imának, a már említett saját képességeknek, a sorsnak, és elrendeltetésnek… s mindezzel mintha egy korábbi életérzés térne vissza, csak már érettebben. Vidámabb, boldogabb, felszabadultabb, talán gyermekibb – de ki bánja, mert én nem. :) (Az itteni általános megítélés szerint úgy sem nézek ki 25-nél többnek, úgyhogy minek is komolykodni.)

Pár nappal később ismét befejezve egy könyvet – a Bӓcher-féle Vándorbab után ismét nekiveselkedve a Hagakure, a szamurájok kódexe című távol-keleti harcművész szentírásnak, amivel már küzdöttem egy ideje, mert néha kissé elakadtam a különös, vagy inkább olykor kimondottan idegen kultúra felfedezésében – leszedtem ismét egy könyvet a polcomról. 2008.májusában kaptam Violettától búcsúzóul egy könyvet, amikor elhagytam a NIF-et. Eddig valamiért kerülgettem, de amikor nekivágtam, mégis betettem a kofferbe. S most eljött az ideje, úgy tűnik. Csíkszentmihályi Flow című műve. Az áramlatról, a tökéletes élmény pszichológiájáról.


Több igen jóleső beszélgetést is hozott a 2011-es év első hónapja. Londonban járt munka ügyben Dani unokatestvérem. A találkozás nagyon nagy élményt hozott. Talán még életünkben nem beszélgettünk ilyen jót, mint a Hilton Kensington kávézójában, összesen pár órára összefutva.

Majd másfél héttel később végre ismét találkoztunk Bicsák Balázssal – hajdani egyetemi aulai ismeretségre alapozott cimboraság – itt a királyságban. Legutóbb 2003-ban futottunk össze véletlenül, akkor Edinburgh-ban. (Azóta egyszer Pesten rendeztünk egy mi-a-helyzet találkozót, mikor épp ott járt.) Minek után egyik reggel ismét keresztezték bringa útjaink egymást – ő éppen tepert szolid késéssel a munkahelye felé, én pedig egyik irodától a másik felé vonszoltam magam után a napi szendvics adagot az utánfutón – az alkalmi e-mail váltások után ismét egyeztethettünk egy találkozást valahol Hampstead-ben, egy kis kávézóban. (S végre eljutottam a Hampstead Heath Park híres kilátópontjához is, ahonnan a teljes London panoráma épp csak egy leheletnyit tűnik élvezetesebbnek, mint a hajdani Muswell Hill-i lakhelyünk erkélyéről… :) ) Balázs a 2003-as találkozás óta itt él. Érdekes volt hallgatni a több éves itt tartózkodás alakította nézőpontjait. Örültem, mert kedvelem a hozzám is közelálló értékrendjeit, s egyben kíváncsivá is tett, vajon mi minden történik majd bennem, bárhova is vigyen az élet, a következő hét év során.


Voltam Covent Garden-ben a piac alagsorában ingyen operát hallgatni egy vasárnap reggelen – remélem holnap is eljutok –, egyre nagyobb késztetést érzek, hogy ismét főzni kezdjek – tegnap este 3 percre tűzre tettem és kevés olajon megforgattam egy doboz Sainsbury’s előre elkészített vegyes zöldséget –, s átsétáltam a St.James’ Park-Green Park-Hyde Park zöldjét nagyjából mellőzve a kikövezett járda felületeket. Tehát az élet zajlik, továbbra sem szolgálhatok olyan hírrel, hogy itt megállt volna, vagy netán valamivel is kacifántosabb lenne, mint bárhol máshol. Az élet, az már csak ilyen, zajlik, ha engedik.

Múlt héten ismét Budapesten tölthettem majd’ kilenc teljes napot! (Éljen a magánvállalkozók független, bár olykor anyagilag nem kifizetődő élete. :) ) Köszönhetően elsősorban annak, hogy Kristóf unokaöcsém keresztpapája lettem! Csodás élmény volt ismét átélni – szevasz Csani, téged sem felejtettelek :) –, keresztapai fogadalmat tenni, s a keresztvíz alá tartani a kis kobakot.

A hét maga mozgalmasan, élményekkel dúsan, feltöltően telt az oly fontos és ritkán látott embereimmel, akiket semmiért sem adnék – család és barátok –, de annál is inkább felkavaróan, érzelmesen, boldogan, meglepve és bizakodással töltve el. Soha nem tudhatjuk, mit hoz az élet. S ezért olyan csodálatos.

A visszatérés: édesapámmal autóba ülés, út Ferihegyre, check-in, 1,5 óra várakozás, beszállás, megnyugtató búcsútelefon, rajt és cél, repülőút Európa felett, ami kb. 15 percnek tűnt – nagyjából teljesen átaludtam, hiába a film a laptopon – mindez este 18:30 és itteni idő szerint este 23:05 között békésen zajlott le, tehát körülbelül 5,5 óra. Amikor azonban tudomásul vettem, hogy a landolástól, ami pontosan következett be, a hazaérésig eltelt több mint 3,5 óra – maradjunk annyiban, hogy kissé viszontagságosra sikeredett –, akkor megpróbáltam összevetni, arányaiban mit is jelent elutazni a világ bármely pontjára, vagy átvágni a világ nagyvárosain… világot kell látni, nincs mese :)

Hétfő hajnali érkezésemet követően kedden éjjel megérkezett Andris és Sini Dortmund-ból, hogy aztán pénteken innen vegyék útjukat Skócia zegzuga felé, ahol egy kastély szálloda várja munkájuk gyümölcsét az elkövetkező hónapok során. Jó volt még előtte velük tölteni ezt a néhány napot, elképzelni a rájuk váró élményt, s utolsó itt töltött estéjükön lenézni a helyi pub-ba – utca végén –, ahol szerencsénkre élő zene fogadott minket. Remek kis este volt, Sini megfogalmazásában olyan volt, mintha a nappaliban hallgatnánk örömzenélést, köszönhetően a hely autentikus hangulatának, s a zenészek egészen remek képességeinek. Szép napokat Nektek ott! :)


A továbbiakról előre vetítve annyi még, hogy úgy tűnik kisebb komplikációk merültek fel a ház bérbeadójával – nem a tulajdonos, hanem a kezelő letting agent-tel, ezért úgy döntött a kupaktanács, hogy júniusban elhagyjuk a házat. (Végre tettem fel képeket a házról.)

Warwick Road
Ennek eredményeként azonban most úgy fest, én külön folytatom, persze addig még sok víz lefolyik Európa mindenféle vízein, de amennyiben addigra még nem alakulna ki a biztos folytatás, nem kívánom magamat lekötni egy újabb hosszú szerződéssel, így a változás, változtatás és változtathatóság biztonságot és örömöt adó érzését megőrizve egy short term szobabérletet keresek majd, ahonnan aztán bármerre sodorhat tovább az élet. (A rugalmasság értékként való megélése. Milyen egyszerűen hangzik, nem? S milyen nagyszerű. :) )


Szép napokat! Sok boldogságot Mindenkinek! :)

2011. január 9., vasárnap

A hallgatás naaagy gyümölcse

Csapjunk a lovak közé! Mindenkinek utólag is nagyon Boldog Karácsonyi Ünnepeket, s még boldogabb 2011-es esztendőt! Még boldogabbat, hiszen nyilván az előző év is boldog volt, tehát csak fokozni tessék!

Most pedig nagy levegő, s jöjjön a hírözön.

Régen volt – no ha nem is egy éve, de tény, hogy még tavaly –, amikor legutóbb jelentkeztem az amúgy továbbra is kissé magamutogatósnak tartott információ megosztó blogírós opción keresztül. Az indokok kinek többé, kinek kevésbé ismeretesek, de legyen erről annyi elég, hogy súlyos internettelenségben, majd költözősdiben, ideiglenességesdiben szenvedtünk majd’ 2 hónapon át.

A költösést december közepén abszolváltuk, az internetet pedig a Virgin Media úgy 4 napja. Azonban kisebb szolgáltatási zűröknek köszönhetően ez még csak cca. 2 egyértelmű szolgáltatott napot takar. De akkor most hadd tárjak fel egy-két eddig rejtőző részletet.

A legutóbbi bejegyzés óta több, mint egy hónap eltelt. Készítettem vizuális archívokat, s rövidesen közszemlére is bocsátom majd őket – bocs, továbbra sem lettem professzionális kameraman, de muszáj, mert akarom :) –, s remélem, azért a tartalmuk segít majd ellensúlyozni minőségük nekem köszönhető továbbra is gyengébb mivoltát. Lesz videó előző lakhelyünkről, s egyéb, kisebb-nagyobb élményeket nyújtó mozgó/képek.

Az elmúlt hosszú intervallum egyrészről azt eredményezte, hogy sok minden belefért, ami említést érdemelhet, másrészt pedig talán vannak apróságok, amik a feledés homályába vesztek, így nem fogják fárasztani a lelkes olvasó szemeket. Éljen az agyam természetes szelekciója!

Hol is kezdjem, mit is mondjak? Az élet nagyvonalakban továbbra is összetett, s ezerarcú, de hagyom a sallangokat. Talán hadd kezdjem onnan, hogy Muswell Hill Broadway igen mutatós, s egész előkelő lakhelynek bizonyult. Habár be kellett látni, hogy a központtól meglehetősen távolabbra kerültünk, de ez a munkábajáráson kívül másban nem igen adott okot panaszra. Ebben a tekintetben pedig a napi rutint kb. 30 perccel korábbi keléssel áldotta meg. De a saját biológiai ritmusomat ez nem igazán zavarta meg, hiszen nem vagyok egy nagy alvó. Tehát a házat úgy 7 óra körül kellett elhagynom, azonban kb. a kapun kiesve máris a buszmegállóban találtam magam. Tehát volt, hogy a buszt úgy értem el, hogy a negyediken láttam begördülni, lassítani, s tudhattam, hogy ez még nem veszett ügy. Tehát busz Angel-be, majd onnan egy másik emeletes 3-4 megállóra, s már a cégnél is voltam 7.45 – 8.00 között, valahogy.

A lakással jól jártunk. Baráti, legalább is egész kedvező áron bérelhettük, a körülményekhez képest tágas, nagyon rendezett kis birodalom volt, pazar kilátással. Központi fűtés a tulajdonos környezetbarát, kanadai származású kockázati menedzsment professzornak köszönhetően hiányként mutatkozott, no meg a kiköltözése okán a mosógép is, de amúgy a komfort egészen magasfokozatúnak volt mondható. Persze a megnövekedett igénybevételnek köszönhetően a bojlernek sikerült felmondania a szolgálatot pár napra, de mintha ezeket már említettem volna.

A nagyszobai „kuckózásnak” köszönhetően – ugye a nappaliban kettő fotel mögé rejtett légágy és a köré dúcolt csomagjaim alkotta bunker – december közepére megfogadtam, ha beköltözünk végre saját házunkba, egy-két napig bizonyosan nem kívánom elhagyni a saját szobám csendes rejtekét, kissé elszeparálódva végre mások életétől. Később éppen így is tettem.

A hónap szaladt, látogattuk a nyilvános mosodát, számoltuk a napokat, s Mr.Adams otthagyott nem kis könytára olykor egész jó élményeket nyújtott. Így az SAS Survival Handbook, ami a túlélés fortélyainak mindenféle titkait fedte fel; hogyan vadássz le vadtevét, mi ehető egy hódból, vagy milyen íze kell legyen a sirálynak, hogy megállapíthasd, ehető-e még. Ezt a könyvet még megszerzem egyszer, mert hasznos! :) (nem, cseppet sem mulatságos, sem szórakoztató, kizárólag hasznos, s komoly olvasmány)

Közben ismét volt örömöm vendégeket fogadni. Halmos Andi és Szabó Csilla – aki esetleg nem ismerné kedves volt gimnáziumi osztálytársaimat, nos, ők kedves volt gimnáziumi osztálytársak – Londont tűzte ki magának következő bebarangolásra váró úticélnak. Természetesen fel se merüljön senkiben, hogy esetleg a nevezetes látványosságokon kívül bármi más is vonzotta volna őket Londonba a téli vásár időszakában! Az üzletek, a leárazások, a márkák, színek, stílusok és formák kavalkádja... Neeem, mindez mit sem ér a Tower Bridge látványával szemben. :)

Örültem lányok! Köszönöm a cigit, bocs a hideg zuhanyért, a kicsit hűvösebb éccakákért a kályha mellett, s a busz menetidőért! De akkor is jó, hogy itt voltatok! A saját házunk már sokkal komfortosabb! Ki lehet próbálni!


A házról egy kicsit. Bár az ígért videó remélhetőleg többet fog mondani, de a lényeg, hogy december, talán 12-én átvettük a kulcsokat, nekiláttunk a festésnek, rendberakásnak, kiganézásnak, mivel a korábbi olasz fiatalok nem semmi nyomokat hagytak maguk után. Például így történt, hogy Joel egy csekély összegű notebook keyboard csere révén egy új Acer One notebook-ra tett szert, amit a fiatalok már beáldoztak a gardróbjuk enyészetének. Szóval a kifestéseknek, rendberakásnak, takarításoknak és Mariyananak – a takarítónőnk, aki jött velünk Holloway Road-ról – köszönhetően a ház megváltozott, megszépült, kivirult, s most már lenyugodva élvezhetjük a külváros békéjét, a kádméretű zuhanyfülkét, a nappalit, s minden egyéb apróságot. Amúgy Londonon belül Enfield-be költöztünk, ha minden igaz leginkább lengyel környéknek számít. A metró kb. 6 perc, azzal a belváros kb. 25. A szobám nagyjából a duplájára nőtt az előzőhöz viszonyítva, ami nem egy rossz arány, azt hiszem.


Az internet hiánynak köszönhetően az elmúlt hónapok veszteségei közé sorolható a munkakeresés további csúszása, a könyvelő igény megoldása és a magánvállalkozói adózás kisillabizálása. Murphy: most, ha sikerül elintéznek ezeket, sőt, esetleg még a vállalkozói kedvezményeket is az önkormányzatnál a lakásfenntartási költségekre, tutti, hogy kapok egy normális alkalmazotti állást, s csinálhatom vissza az egészet. De ennyit megérne. Nem bánnám, nem én!

A szintén említett laptop probléma egy újabb kisebb befektetéssel nyert megoldást: egy PacardBell „dot s” notebook csatlakozott a háztartáshoz. A HP-m sorsa pedig jelenleg sógor kezében van, Budán. Meglátjuk, mit tud belőle kivarázsolni. Köszi Attis!


Bringa halad, kocsi szalad, munka ismét teljes gőzzel. Itt különösebb említésre méltó nem esett, illetve esni éppen esik eleget, de azt kár is említeni. S történt említendő, de most nem említem. Mert nem.


És Nos

Andris barátom közreműködésével sikerült felvennünk a kapcsolatot Tőrincsi Krisztivel – egyetem begyedem, hajdanán régen –, aki évek óta itt kamatoztatja szakmai és élettapasztalatait. Kisebb szervezés után sikerült is meglátogatnom, s elkezdtük felgöngyölíteni az elmúlt 7-8 év fonalát, nem éppen időrendi sorrendben, de annál részletesebben. A fonalgombolyítás még folyamatban, de van is mit áttekinteni.

Krisztinek köszönhetem, hogy bemutatott minket egymásnak Karen-nel, aki Kriszti lakása felett bérli a maga jelenlegi londoni kis otthonát. Barátnők, s nem tagadás, megérthető barátságuk, jól egymásra találtak :)

Tehát találkoztunk. S egy nagyon kedves, csupaszív lányt ismertem meg Karen-ben. S úgy alakult, hogy igen jól alakult. Ha jól sejtem, az érzések egészen kölcsönösek. Így aztán december eleje óta szépen alakulgat tovább. De félre a kertelgetést, igen, együtt, s ez nagy dolog!

Karen birmingham-i, mikor ezt írom éppen mégis Krisztivel Budapesten lógatják lábukat.

Így alakult, hogy valami jég megrepedt, s olvadni látszik bennem.


Karácsonyi örömök. Nagy meglepetésre Blackman-ék meghívtak Karácsonyra, Karen Birmingham-be ment a családjához, s így Cottenham-ben töltöttem a Szentestét Blackman-ékkel újra, 8 év után, anglikán ünnepi liturgiával fűszerezve, ami nagyon megfogott. (Igaz, annak idején Szenteste Crawley-ban voltunk Mary édesapjánál, aki azóta távozott) Majd maradtam velük hétfőig. Egészen feltöltődtem az alatt a néhány nap alatt, volt ejtőzés, meg ejtőzés is, aktív TV nézés, étkezések, angol ünnepi étkek - most a magyarságok elmaradtak, leszámítva egy magyar száraz vöröset, amit Colin nagy alkalomra tartogatott -, majd ismét ejtőzés, Henry-vel cambridge-i vásárolgatás... Szóval kikapcsoltam, velük voltam, s ismét jó volt. Közben megjött a hír, hogy Laurie felvételt nyert Oxford-ba, a St Hugh’s College-ba szeptembertől!


Az Új Év már Karen-t is itt találta Londonban, így együtt ünnepelhettük, itt, az új házban, a többiekkel, kivéve Chris-t, aki majd' egy hónapra visszautazott Görögországba.


A közösség él, az ünnepeket persze megérezte az átlagos létszám, hiszen a legtöbben össze-vissza elrepültek a szélrózsa minden irányába. De például az újévvel érkezett már egy eljegyzés híre is! S ne feledjük, közeledik Madrid 2011! (remélem, nem hülyéskedtem el a jelentkezés határidejét. Mivel még nem jelentkeztem rá, s azt hiszem már illet volna...ideje utána néznem.)


A következő hetek remélhetőleg a szakmai előrehaladásom egyengetésével fognak telni, ami nagyon húzódott már, de ami késik, továbbra is azt kell mondjam, hiszem, nem múlik. Aztán februárban Budapest, Kristóf keresztelő – igen, Orsáéknál megérkezett a harmadik, Isten éltesse! –, s én pedig ismét keresztpapa lehetek, bizony! Megtisztelő.


Minden egészen más, mióta lenyugodhattunk végre. A mindennapok is gyorsabban repülnek.

Boldog Új Esztendőt, folytatás és kifelejtések várhatóak! Mindenkinek sok örömet, boldogságot! Az Erő legyen Veletek :)