"Abban vagyunk szabadok, amiben kontrollált formában válunk alkalmassá arra,
hogy az adottságainkat, készségeinket megéljük."

2011. szeptember 24., szombat

Társadalmi Mentalitás

Katának megígértem, hogy ha valaha újra írok itt, a következő bejegyzésnek a címe mindenképpen ez lesz. Hogy miért is, ezt később talán kifejtem.

Sokáig hallgattam, a kedvem is alább hagyott, hogy itt szélnek eresszem gondolataimat. Nincs rá különösebb ok, de nyilván akár pár perc alatt találhatnék megannyi kézenfekvő okot. Nem keresek. Nincs értelme. Legyen annyi elég, hogy nem írtam, de most ismét elindultak az ujjaim.


Június 30-án visszatértem Magyarországra. Busszal érkeztem végül, mert az Enfield-ben feladott cca. 120 kg összecsomagolt életemen túl a magamnál tartott „utazó kézipoggyászom” is meghaladta a repülőgépen ésszerűen és költséghatékonyan szállítható súlyhatárt. Így hát nem volt kérdés, hogy a távolsági busz tágas rakterét részesítem előnyben, ha ugyanez a 28 órányi buszban ülésre nem is mondható el ellentétbe állítva a – még ha fapados is, de – repülés nyújtotta komforttal és élménnyel.

Hogy miért is jöttem vissza. Ezt a kérdést is lehetne boncolgatni, s talán erre még adhatnék is több kézzel fogható magyarázatot, mint az eddigi hallgatásra, de ebbe pedig inkább csak nem szeretnék annyira belemélyedni. Persze azért ezt nem tudhatom le ennyivel. Magammal szemben sem.

Így visszaemlékezve – hiszen már egy korábbi bejegyzésben próbáltam már „élesben” boncolgatni ezt a kérdést – megrázó volt, sokkoló, mégis olyan békességgel töltött el a döntés, mint talán még soha korábban semmiféle döntés a saját életemről. A katarzis ott ért, valahol közel Wales határaihoz, a PGL egyik legnagyobb központjában. Angliában, vidéken, szinte 100%-os brit környezetben, egy activity centre-ben, ahol olyanról tanultam már napok óta, amiről egyre csak erősödött bennem az érzés, hogy ez az, amit valóban szívvel tudnék csinálni életem elkövetkező időszakában. Tehát adva volt az a helyzet, s környezet, amit kívántam, amit vártam – leszámítva talán az arányait tekintve túlzottan sok, éppen még csak otthonról kirepülő, ezért még kitörni vágyó fiatal, szinte csak bulira éhes leendő munkatársakat.

S az eltelt 4 nap egyszerűen erősített bennem valami érzést, mintha a helyem mégsem itt lenne, nem itt kellene ezt művelnem. A gondolataimban egyre erősödött, hogy megtanulni, művelni tudnám ezt a munkát. Elsajátítani, tökéletesítgetni majd időről időre, azzal sem lenne gond.

De. Vajon valaha ki tudnám-e fejezni önmagamat olyan igazán mélyről önmagamból adva, beletéve mindazt a talentumot, amiket kaptam, s amikkel nekem gazdálkodnom kell életem során – s nem elásni – a központba érkező gyerekek, fiatalok, vendégek felé, ahogyan valóban tenném. Arra jutottam, hogy bizonyára előbb, vagy utóbb, de elérném azt a szintet, amit elvárok magamtól. De. Addigra valaki mássá válnék. Valaki más lennék, mint ami, aki én vagyok.

Visszautaztam hát Londonba, összecsomagoltam, feladtam a dobozokat és a kerékpáromat édesapám pomázi címére címezve. Majd szedtem a sátorfámat, s felutaztam egy hétre a kedvenc norfolki partjaimhoz, hogy békés sátras magányomban kicsit megemésszem, ami történik velem. Azok a partok mindig meg fognak nyugtatni, történjen velem bármi is a földön. Most sem volt másként.

Majd elbúcsúztam a keleti partoktól, hogy átutazzak hajdani lakótársaimmal Glastonbury-be, ahol várt ránk a fesztivál, az önkéntes (steward) munka, az „én egy hét Woodstock”-om. A hét adott sok különleges élményt. A giga-fesztiválok fantasztikumát, a megszámlálhatatlan dolgos kéz elképesztő munkájának eredményét, az izomlázat okozó sártenger furcsa varázsát, az angol időjárás és a wellingtonok harmóniáját, a kulturáltan bódult tömeg lüktető nyugalmát, kis színpadok nagy meglepetéseit, nagy színpadok világklasszisait, dán balkán beat-et és angol klezmert, raszta melankóliát és három dimenzióban rajzfilmet. Soha nem feledem. Az Én Woodstock-om valóra vált.

Még a visszatérés előtt Katával beszélgettünk egy-két nagyot. Sőt, úgy döntött egy este, hogy rajtam teszteli le frissen elsajátított Coaching tudományát. Az irányított beszélgetések tudományát, ahol nem oktatsz, kérdezel. Nem tanácsolsz, rávezetsz. Nem okos vagy, figyelmes. Azt mondta, nincs is más kérdése, legyen ez a beszélgetés kezdete: „Miért mész vissza?” Nem árulok el nagy titkot, hogy a beszélgetésünk – mint ezek általában – roppant tanulságosra sikeredett. Felszínre jöttek az érvek és ellenérvek, az érthető és érthetetlen magyarázatok, a materiális és isteni eredetű késztetések és tényezők, tehát megannyi, az ember életét befolyásolni tudó érzelmi és értelmi hullámai az emberi mivoltnak.

Talán a legmegdöbbentőbb az volt még számomra is, hogy mitől félek a legjobban: a Társadalmi Mentalitástól.

Nem fejtem ki, s nem magyarázok. Már önmagának a fogalomnak a létezése is megkérdőjelezhető. S mindenki döntse el önmagában, ad-e ennek értelmet, mond-e valamit számára. Talán igen, esetleg nem. Számomra azóta ennek jelentése van.

Akkor ott még nem tudtam, mi fogad majd itt, Magyarországon. Élt bennem az a naiv hit, hogy felül lehet kerekedni mindenen, bármin. Bár Boreatton Park-ban megéltem az alázat érzését, az Isten –, vagy Sors, kinek mi – előtt fejet hajtás nem megalázó, sokkal inkább erőt adó élményét, mégis egy nappal a tervezett angliai életemnek végső búcsút mondás előtt ismét ott álltam, hogy történjen bármi is, ha visszatérek Magyarországra, akkor Én Majd… Nem úgy lett, hiszen miért is lenne úgy. Mert a kedvesen és szeretőn ránk Kacagó Játékmester útjai kifürkészhetetlenek, bármennyire is szeretnénk ezt sokszor tagadni.

Visszajöttem, s az életem azóta egy még nagyobb talány. Talán ezért sem írtam mostanáig. Mert mit írhatnék. Hiszen azért vannak, amiket itt nem tudok kimondani, nem lehet csak így leírni.


De az élet megy tovább. Vissza kellett jönnöm, mert sok dologgal itt kell, s csak itt tudhatok szembe nézni. Erre már fény derült. Meg kell harcolni a teljesebb ki-, vagy beteljesülésért. Voltak lelki, mélyen temetett kérdések még, amik ott a távolban nem kérték, hogy foglalkozzam velük. Ott tovább lehetett sepregetni a szőnyeg alá (nem) való dilemmákat.

Hogy Ő (tudjátok, a Sors" :) ) mindig gondoskodik rólunk, ez ismét bizonyosságot nyert számomra. Hiszen egészséges vagyok, vannak emberek, akik fontosak lehetnek, s akiknek fontos lehetek, munkám is van - köszönhetően egy-két őrangyalnak is -, van hol élnem, s biztosan továbbra is mutatja az irányt... ha valóban nyitott vagyok rá, hogy lássak, ne csak nézzek.

Azonban, hogy mindaz, hogy visszajöttem, hova vezet, azt csak remélni tudom. Valami többre, valami emberibbre, emberségesebbre, mélyebbre és magasabbra egyszerre.