"Abban vagyunk szabadok, amiben kontrollált formában válunk alkalmassá arra,
hogy az adottságainkat, készségeinket megéljük."

2012. február 11., szombat

Át-, ide-oda-, vissza-, össze-szellemülés

Egy kardinálisabb stílusváltás nem könnyű…

nevezhetnénk nehéznek is.

Ez több szempontból is remek kis felcsapás lesz újabb – várhatóan ismét tekervényes – szösszenetemnek. No, nem feltétlenül olyan stílusról és stílusirányzatokról van szó, amit Te, kedves olvasó most magad előtt látsz… (most adok időt, hogy láss magad elé ilyesmiket… rendben, megfogalmaztad, vagy képekbe öntötted)… nos, mondom újra, nem biztos, hogy ilyenekről van szó. Rövidesen kissé lekerekítem a kérdéskört. Andris barátunk az elmúlt kettő hét következményeként valamelyest képet formálhatott ennek a váltásnak bizonyos szegmenseiről. Mit formálhatott?! Egyenesen részesévé vált a formálás és formálódás eszközeként. Senki nem mondta, hogy a Nagyfőnök az üzleteit és céljait sült galamb formájában tálalja, ugye. Ha éppen egy lelki megvilágosodását élő, ashramba készülő legjobb barát józan ébresztője szólal meg légkürtként az ember füle mellett, nos, érdemes a kürtszó után először is felocsudni és kidugítani a fület, majd elgondolkodni a hallottakon.

De kezdjük talán sokkal korábbról, felvéve a szálát a szeptemberben abbamaradt eseményláncolatnak – s persze ismét reprezentatív szűrést végezve, tekintettel az eltelt idő hosszára, s életem általánosan kuszán sokrétű eseményhalmazára. Az úgy volt, hogy nem is szeptember, hanem már július. Megérkezésem nagy kérdőjelei vonatkoztak a visszatérés számomra is megkérdőjelezhető okára és céljára, de tudtam azt is, ha ezekre fény derül, a megvilágítás várhatóan csak további méretes kérdőjelek árnyékát rajzolja majd ki. Jöttek a csodák. A barátok, Virág a Gellérthegy utcában, Réka és Ákos, Ákos és Márk (na jó, és Aly :) ), nagyra becsült Mások – s még Sokak, akik nélkül mindez most itt nem is íródna –, s az élet elkezdett itteniesen lüktetni. Állások, amiben az ember, nemhogy egyben, de egyből kettőben magának köszönhetően nem is reménykedhetne manapság kettő hét alatt. De én kaptam a csodákat. Gödör Klub, épületüzemeltetés. Legyek Ákos balkeze, segítsem koordinálni a fenntartási munkafolyamatokat a téren. Ezer örömmel. (Bár fenyegető felhők olykor össze-összegyűltek az Erzsébet tér felett az elmúlt 9 év során, de ekkor mégsem tudhattuk még, milyen érába csöppenek. Gödör-t azóta bezárták, hogy megnyithassák helyette pártközelebbiek az Akváriumot…)

S egy másik nagy gesztus: Robitól kaptam a Lánchíd Sörözőben alkalmi felszolgálói lehetőséget. Élhettem, és vidáman.

Mindeközben a lámpások – ugye a megvilágításért felelősek, amik majd a kérdőjeleket rajzolhatják ki – kezdtek felizzani. Történtek az események, amiket részben természetesen én magam erőszakoltam ki. S hozták is az írásjeleket: persze a kérdőjelek közé kerültek felkiáltójelek, néha vesszők, itt-ott befejezetlenséget tükröző három-pontok , vagy öntudatos, lezáró full stop-ok. Nem voltam egészen a helyemen. Az Ignacium (milyen különös egybeesés a későbbiekre) elképzelése, prezentációkészítés, pályázati lehetőségek kutatása, hogy hozzáláthassak akár Gerasz Bátyóval egy megálmodott mini világ megteremtéséhez – ez foglalkoztatott. S már tudtam: a szakmai hivatás, hivatástudat számomra nélkülözhetetlen. Ha nem találkozom önmagammal ezen a téren, nem találhatom meg önmagamat. Tisztává vált, hogy nem az anyagi nagylábon élés (/ nagylábon állás?!) már, ami vonz. Egyszerűen a szakmai elhivatottság. Az, hogy szeressem, és kiteljesedhessek ajándékba kapott és már részben fejlesztett képességeim által egy hozzám illő feladatban.

Nem hagyhatom szó nélkül azonban hiperemocionális férfi mivoltom válságkezelését, vagy inkább a válság kezelését. De mikorra is mutat ez vissza? Honnan ered? Miből eredeztethető? Mit takar? Persze itt jön az, ahol Rád bízom, kedves Olvasó, hogy ezt a részt kiegészítsd magad számára. Nem csapunk át mostantól pszichológiai kutatómunkába. De e témának súlya és lényege eddigi életemben legalább akkora – ha nem még nagyobb – szerepet játszott, mint talán bármi más. Hogyne, mondhatjuk, hogy attól ember az ember, hogy érzelmei vannak, hogy érez, s attól állat az ember, hogy az érzékei alapján a kialakuló tudattalan vágyai, ösztönei bizonyos mértékben azonban mindezt felülbírálják, ezáltal vezérlik őt. (Tehát ez van, ilyen élőlénynek lenni, fogadjuk el.) Merthogy emberi mivoltunk szerint én ezt a sorrendet mondanám. Nem fordítva. Az ösztön-lény kifejezés létező, s élőlények vagyunk elsősorban, ugyanúgy, mint az állatok (, vagy a növények! Ez a kedvencem, soha ne feledkezzünk meg a télen fázó fákról (!); hát ez még 18 év múltán is nevetésre bír.) De mert emberek vagyunk, tehát fejlődésben egy bizonyos szinten már túl kellett (volna), hogy jussunk, ezért minden alkalommal, amikor elbotlom erkölcsileg, azt gondolom, ez alapvetően lehet természetes, de nem lehet mentség. Nem, ilyenkor engedem, hogy alantasabb mivoltom érvényesüljön emberi mibenlétem felett. S ez az emberség (embernek lenni) annyi szegmensére, annyi szituációnkra, élethelyzetre igaz!

Ennyi elég a filozófiából. A történet halad. Megannyi apró esemény. Eszembe jutnak, jó kedvem lesz, mosolygok, kevés dolog van, ami elkámpicsorít. S mindehhez jön a gyenge emlékezőkészség és a mindig mindent megszépítő idő. Veszprémi Utcazene Fesztivál, családi események, Gödör esték, nagy kis találkozások, Napra, sport aztán Gödör esték újra. Madrid, ifjúsági világtalálkozó, a reptéri több milliós tömegben megélt világvége hangulattal, mialatt polifoammal a fejem felett ugráltam lázasan a kifutón (lázálom?). Kerty és házy parti, és esküvő, jazz klub és TranS, szimpla kertek és liturgiák, online Rugby World Cup, avi filmek és eucharisztiák, Roberta és Budapest.

… aztán októberben egy nap kicsit megállt a Világ…

Színházban nem Caligula, születésnapok, nemzeti és adjuk-át, születésnapok, kiállítások, misék erre-arra, esték valaholokban és időtlenül, táncok és arcok, nézetek és ellenpontok, forralt bor vodka nélkül is, pálinka Réka-kávéval, és jegyzetek közt úszó polipok.

Lehet az embernek tartalmas az élete? Igen, hát hogyne. Mitől? Igen, hát persze. Öröm és boldogság? Igen, hát hogyne.

De keresnem kellett tovább. Ugyanis a Lánchíd a tervekhez képest máshogyan alakult – de kell ezt mondanom még külön? Nem egyértelmű továbbra sem, hogy mi csak tervezünk, s Van, Aki végez (s Ő tudja nagyon jól, miként)? Gödörben pedig megszerettem megannyi új embert, akikkel az együtt dolgozás – az, hogy része lehettem ennek a közösségnek – egy szubkulturális élménybomba volt, de távozni kellett. Tudtam, hogy valami még teljesebb munkát kell találnom, s a megélhetés sem volt egy elhanyagolható érv, hiszen ha nem is a pénz mennyisége a kérdés, de a szükséges fogalma (legalább is bizonyos értelemben) definiálható, és az lehetőség szerint előteremtetendő.

Azonban annyira nem látszott a megoldás, hogy lényegében a közel 60-100 jelentkezés arra sarkallt, hogy „jövő héttől” elkezdem intézni angliai bedolgozó jövőmet. Nem költözés, nem örökre, de megélhetést biztosítandó. De továbbra is tudtam, nekem itt kellene, valamiért. S eljutottam egy kritikus állapotig. A hangulatom ez idő tájt már közel sem volt kiegyensúlyozottnak nevezhető. Bár továbbra is kitartottam az Ő segítsége mellett és reményében, a remény azért akkor is egy igen érzékeny teremtés. Könnyen kehessé válik. Meg kellett tennem: a maradék büszkeségemet is feladni, és segítséget kérni. Olyantól is, akitől azt gondoltam, nem tenném. S azt hiszem, erre várt A Sors (alias, ugye).

Megkaptam a lehetőségét, hogy több fordulóban versenybe szálljak egy lehetőségért. S a legnagyobb csoda mindebből nem is tudom, mi, mit kellene hangsúlyozni. Talán kezeljük úgy, hogy az egész az, megbonthatatlanul és egységesen. Az Ő egységének rész-egész játéka, hiszem (alias Játékmester, ugye). Egy olyan lehetőséget kaptam, amiben valóban, gyakorlatilag minden talentumomat bevethetem. (Azt is be kellene, ami nincs.) De ezért a tanulás, a megalázkodás, a lelkesedés, a pörgés, a szervezés, a bonyolítás, a kommunikáció, a marketing – és sorolhatnám napestig – csodálatos egyvelegét kaptam ajándékba. Valamint meg kell említenem, hogy egy ismételt költözést is – aminek örömére köszönthettem 20. otthonomat.

Úgy dolgozom, mintha a hobbimnak élnék. S úgy élek, mintha ez hobbi lenne.

Nem tudom, ki fedezte fel a sorok között a címben szereplő szójáték értelmét. Köztük van.

A számomra oly’ vonzó állandó változás erre a blogomra vonatkozó gyakorlatias síkon is beköszön. Most már nem tervezem az ehhez hasonló nagyobb szemelvényeket tovább gyarapítani. Amolyan impulzusokra váltok. Egy rendszeresebb, de határozottan rövidebb, velősebb tartalmú tematikára – tudom, vannak, akik eddig sem bírták nagyon a ködösített képeimet és a virágnyelven megfogalmazott látszólag értelmetlen utalásaimat. "Hát bocs." Ha más nem, majd csak magamnak írok, vagy egy jövő nemzedéknek, ahol ez valami múltidéző stílusmagyarázatban kifejezési eszközzé növi majd ki magát, és kissé elmosódottan avantgárdokkal, de még inkább egyszerűen csak bolondokkal együtt fognak emlegetni. De addigra társadalmilag már amúgy is még közismertebb és elfogadottabb lesz az egyszerű marketing képlet: a negatív reklám is reklám.

Mindenkinek élményekben és kikapcsolódásban gazdag, boldog és Isten tenyerén megélt hétvégét… mit hétvégét, 2012. évet kívánok szívből, igazán!