"Abban vagyunk szabadok, amiben kontrollált formában válunk alkalmassá arra,
hogy az adottságainkat, készségeinket megéljük."

2010. augusztus 31., kedd

Trial, CV, delivery job és Bank Holiday

Ismét sok mindenen vagyunk túl - ahogy én is, úgy bizonyára Ti is bármerre -, s bár lesz mit papírra, vagy inkább képernyőre vetni, mégis az elmúlt napok nagyon lassan teltek a számomra. Mintha a legutóbbi beszámoló óta legalább egy hónap telt volna el. Nem tudom, miért ez az érzés, talán majd a beszámoló végére én is megértem, de fáradt hét volt.

Visszatért Nagia. Vele együtt egy barátnője is, hogy együtt élvezzék a Reading Festival gyönyöreit. Reading nem messze egy falu Londontól nyugatra, s a helyi könnyűzenei fesztivál elég ismert. Az egyik nagynevű fellépő a Guns’n’Roses volt (!), bár igaz, Slash nélkül… Már vége, a barátnő ma délelőtt távozott.
Aztán a hétvégére ide utaztak Joel anyukája és öccse a Notting Hill Carneval-ra (London azonos nevű negyedének fesztiválja) – ahova végül be sem léptek.
S akárhogyan is nézzük, itt lakik még mindig a közvetlen szomszédomban az ideiglenesen beköltözött magyar srác is, akinek a nevét sem sikerült megjegyeznem még, mivel – írd és mondd – ma láttam másodszor, több mint egy hét itt lakás alatt. Pedig rendszeres hazajáró, de valahogy egészen figyelmes óvatossággal kerül mindenkit.
A lényeg az, hogy a hétvégén, ha jól számolom, 9-10 személy jutott a kis birodalmunkra… Ennek ellenére csendesebb volt a ház, mint a plusz 3 olasz lánnyal.
Ezek a ház hírei. Ja, takarító még továbbra sincs. Most már lassan nem ártana. Az ősz egészen egyértelműen itt van már. Tetszik, csodálatos, a Nap járása itt mindig megragad, különösen, amikor éppen nem borús napokat élünk. S ma ilyen volt – nem borús –, így hát csodálni lehetett a naplementét a teraszról.

De nem nagyon volt rá időm. Ugyanis ma hatalmas az örömöm! Hosszú várakozás után ma végre sikerült lényegében az egész napomat rászánva teljesen átszerkesztenem, átírnom az önéletrajzomat (CV) és a kísérő levelet (Covering Letter) - persze nem a múlt tényeit írtam újra -, holnap átnézik Carly-ék, így szeptember elsején a terveim szerint megkezdem a komoly állásjelentkezéseket. Angolosra fésült önéletrajz profillal.
Kissé elhúzódott, mert tudtam, hogy ez nem pár órás munka lesz, így kivártam a nyugodt hétfőt. Ma szabadnapos voltam, de amúgy pedig Bank Holiday van, ami itt egy általános munkaszüneti napot jelent – persze nem a vendéglátásban –, ilyenek egyébként a:

New Year's Day

January 1

Good Friday (Nagypéntek)

April 2

Easter Monday (Húsvét hétfő)

April 5

Early May Bank Holiday (!!!!!!!!!)

May 3

Spring Bank Holiday (!!!!!!!!!!!)

May 31

Summer Bank Holiday (!!!!!!!!!)

August 30

Christmas Day Holiday

December 27

Boxing Day Holiday (Karácsony másnapja)

December 28



A héten ismét elég kehes voltam, de bevetettem a „helyi Coldrex”-et (Lemsip), ami egészen más hatékonysággal kezelt le, mint a hazai rokona. Tehát hatott! Azonban nagyon sok erőmet leszívta a nyavalya, így leginkább dolgoztam, vagy aludtam, másra alig futotta. No meg volt házi liturgia kedden, de oda is leginkább a Szentlélek vitt már el. (Egyébként a közösség egyre inkább befogad... vagy inkább én fogadom be őket? Bár ne lenne így, sokkal könnyebb lenne elmenni vidékre. :) )

Ma az eBay-en megvettem a sárkányomat! Néhány nap, s mehetek reptetni a szép angol szeles őszbe. Már csak egy megfelelő parkot kell választanom hozzá.

Másodikán érkezik Janó! Bevallom, már várom. Természetesen drága unokatesójához érkezik elsősorban (Szkám), de azért tényleg nekem is egy fontos érzés, hogy tudom, érkezik. A héten felerősödött a család, a barátok hiánya. De ez van, a hullámok azért hullámok, mert nem feszített a víztükör, ugye :)

Pénteken volt egy próbám (trial). Elmondhatom most már, hogy pár óra erejéig már szakács is voltam. Paulo elvitt próbára az olasz vendéglőbe (Polpo), ahol ő dolgozik. Szükségük lenne további szakácsokra, s szerinte csak józan ész kell hozzá, minden más betanulható. Addig győzködött, hogy elmentem. Abban a szekcióban dolgoztam, ahol egy lengyel srác – szimpatikus figura – felelős a pizzákért és a salátákért. Nos, a Balans valóban kőkemény hely… Itt a legforgalmasabb ebédidőben is jól éreztem magam. Sőt, azt mondhatom, élveztem. Készítettem egy-két pizzát is, meg részt vettem a reggeli előkészítési folyamatokban, de mindent összevéve egészen más jellegű munka és más légkör fogadott, mint amit egy forgalmas bárban tapasztalhatunk. Péter kollégám – a magyar pincér – tegnap hajnalban mondta, hogy amit mi csinálunk ott a Balans-ban – akár pincér, akár báros – azért kb. a dupláját kellene keresnünk, mint amit kapunk. S most már egészen egyetértek ezzel. Látva, hogy akár csak egy-két utcával odébb, mit is jelent a forgalmas kifejezés… nem embernek való a mi kávézónk. A kedvencem a hajnali 4-5 óra körüli őrültek háza!
Közben pedig számolgatok, gondolkodom, s ma megpróbáltam a részletekről kifaggatni Leo-t – Gvendáékon keresztül ismertem meg őt, egy olasz srác, aki kifutóként (delivery) dolgozik egy étel forgalmazó kis cégnél – de sajnos nem vette fel a telefonját. Korábban beszéltünk már a munkájáról, s ma meg szerettem volna tudni minél több részletet, milyen feltételekkel csinálhatnám átmenetileg én is esetleg ezt. Azt mondta korábban, szerinte felvennének, mert mindig keresnek embert. Reggelenként 4 órát bringázik körbe a városban. Nem rossz, kedveli, s nem az a lepukkant fajta fazon, tehát nem egy amolyan igénytelen csavargós meló. Friss levegőn, főnökmentes, részmunkaidő, jutalékkal… s még mindig szép az ősz :)

Nem aggaszt a jövő. Bár örülni fogok, ha valami kikristályosodik, de nem félek tőle, ahogy a jelentől sem. S tudom, hogy valamerre már megyek. Érzem, hiszem. Minden megtörténik, aminek történnie kell, vagy így, vagy úgy, de megtörténik. S én az utamon vagyok. Legyen bármilyen kacska is, de az én utam, örülök neki, igyekszem minél tökéletesebben elfogadni, büszke vagyok rá, teszek is érte, s szeretem is. Olykor feladom magam, máskor megfeszítem magam, egyszer örülök, aztán kétségbeesem, de ez mind én vagyok. S velem Van, úgyhogy mitől féljek?! :)

S végül az aktuális olvasmányomról: nekiláttam a Belső utazás című könyvnek, Timi! Mit nekiálltam, már mindjárt kezdem tanulni a gyakorlatokat a könyv végéből. Köszönöm a könyvet, s ha jövök, gyakorlunk!
S Csanád, rád is sokat gondoltam a héten, ha már rokonokra célozgatok itt! :)
Sok erőt, vidámságot, örömöt az új tanévhez minden kedves iskolát és egyéb tanintézményeket látogató gyereknek és minden kedves szerettüknek, vagy tanáraiknak, vagy akár szeretett tanáraiknak (ez a kombináció se maradjon ki), akik most itt hirtelen eszembe jutnak :)

"Véget ért a mese mára, zárul Miki (?) mókatára..."

2010. augusztus 24., kedd

Az első 100 nap elmúltával

Mit is írjak? Hogyan is mondjam el, mik a legfrissebb események? Miről is lenne érdemes említést tenni, hogyan, s mennyire? Láthatóan, s magam számára is kissé meglepően a bejegyzések gyakorisága exponenciálisan csökkent a kezdetek óta. Ez nem annyira a lelkesedés hiánya, hanem inkább a mindennapok kevésbé színes alakulása eredménye. Még mindig nem láttam hozzá igazán a város felfedezéséhez. De valahogyan mindig akad valami teendő, ami aztán elröpíti magával a szabad órákat. Vagy egyszerűen csak észrevétlenül alszom több, mint 8 órát, ami azt jelzi, hogy van mit pótolnom, kipihennem.

Tegnap Carly is szabadnapos volt, én is - egyébként itt pontosítanék, hogy az angol lakótársak Carly és Joel, nem Carlie és john :) -, s a reggeli heti bevásárlásom után összefutottunk a konyhában. Ott ragadtunk, s jó néhány csikk, Marmite-os szendvics és csoki darabos cookie morzsák, és megszámlálhatatlan bögrényi English Tea jelezte több, mint 6 óra múlva, hogy volt miről beszélgetnünk. Jól esett. Hosszú ideje nem beszélgettem ennyit, s ráadásul igen tartalmas, jókedvű és színes beszélgetésnek sikeredett.

Többek között az egyik téma az volt, hogy újabb változás van születőben. Belefáradtam a Balans lelkileg nem kevéssé őrlő mindennapjaiba. Összefoglalva talán annyi, hogy a vezető manager-rel sajnálatosan úgy tűnik, egyszerűen a személyiségeink nem akarnak összeférni. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy nem vagyok neki szimpatikus. Szépíthetném, elüthetném az élét, de azt hiszem, röviden ilyen egyszerű. Valamint a múlt hét végén sikerült talán az első olyan épkézláb dicséretet megkapnom az egyik manager-től (ez sem a vezető manager), amitől legalább egyszer érezhettem, hogy az elmúlt három hónap tanulása és a befektetett energiák nem voltak hiábavalók. Sőt, egyáltalán érezhettem, hogy amit csinálok az jó, s milyen is az, ha ezt kinyilvánítják.

De ettől eltekintve, beismerem, nem éppen felemelő minden energiát beleadva, napi 6-8, vagy akár több órákat gürcölni keményen, egy bárpult mögött pörögve, maximum 2-3 pohár vízzel és kb. 3 cigarettaszünettel, úgy, hogy közben folyamatosan hajtanak és kritizálnak. Nem a kritikával magával van a gond, azt soha nem vettem rossz néven életemben, hanem inkább az arányokkal, s a realitással, hogy azért a munkám nem olyan rossz, hogy ezt ki kellene állnom hosszú távon. Nem beszélve arról, hogy ennyi fizetésért azért az ember találhat kevésbé stresszes állást is. Igen, a stressz. Ez az egyik legmeghatározóbb szempont a döntésemben, hogy tovább kell lépnem. A munkámat végezném, de ha ilyen szinten össze vagyok zárva a felettesemmel, aki nem értékeli a munkámat, vagy még inkább a türelmetlenségétől ingerültté válik, én pedig ettől frusztrálttá, az bizony igen rossz munkakörnyezetet teremt. Ez az, ami arra sarkall, hogy változtassak.
S attól sem tekintenék el, hogy úgy érzem, ennél többre is képes vagyok. Azokban a műszakokban, amikor már van mögöttem egy ’kitchen porter’ (tehát nem egymagunk vagyunk a bárban a két munkakörre, hanem egy forgalmasabb műszak, amikor van valaki külön a háttér munkára – mosogatás, alapanyagok átszállítása étteremből, szemét kihordás, stb) már tudom élvezni a munkát, a bárpultot. Még akkor is, ha minden műszak rejt magában takarítási feladatokat is :)
De mégis, elképzelhető, hogy a pultozásból ennyi tapasztalat elegendő volt. Azért jöttem ki Angliába, hogy tisztába kerüljek önmagammal, legalább is tisztábban lássam önmagamat, jobban megismerjem magamat, megpróbáljam önmagam. S ennek nagyon nagy része a szakmai hivatásom tisztázására vonatkozik. Tehát egyszerű: most van itt az ideje, hogy kipróbáljak olyasmiket, amik érdekelnek – sok ilyen munka van ám – vagy legalább utánanézzek ezeknek, tájékozódjak, s megkapjam a válaszokat, mivel is foglalkoznék szívesen, miben tudom a képességeimet kamatoztatni. Ehhez pedig keresgélni kell. Hát ezt teszem, nem is keveset.

Erre a hétre annyira megfogyatkozott a beosztásom szerinti munkaóráim száma is, hogy ebből hosszú távon megélni sem tudnék, tehát ez további bíztatást ad arra, hogy lépni kell.

Tehát tegnap, miután Carly-val kifogytunk az aktuális témáinkból – családjaink, vallás – pápa - Biblia, törvények és szabályok, a lakásunk élete, Paulo, Anglia, s még sorolhatnám – s hazaért Joel is, megkértem őket, s átnéztük együtt a CV-met és a kísérő levelemet. Nagyon alaposak voltak, komolyan is vették, nagyon hálás voltam nekik. Ennek eredményeként most itt hever az asztalomon a gép mellett 3 lapnyi feljegyzés, amit Carly írt, hogy mit is kezdjek, hogyan is alakítsam át az említett papírjaimat, hogy versenybe szállhassak az angliai állásajánlatokra való jelentkezésekben.

Tehát eltelt az első 100 nap. Sok az élmény, még több a tapasztalat és remélhetőleg a TUDás. Nem mindig könnyű, nem fenékig tejfel, s nem is egy kánaán, de azt hiszem, az életem kacifántos útvonalába tökéletesen beleillik. Nem panaszkodom, s nincs miért aggódnom. Mindig lesz valahogyan, s ez most is igaz. Hiszek, s ez jó, nem álmodom a jövőt, de hiszek abban, hogy mindennek meg van az oka, értelme és célja, s „ha kértek, minden megadatik”. Ha nem is tudom most esetleg mindenről, mi, miért is történik úgy, ahogyan, az élet majd igazolja minden esemény létjogosultságát és okát.

2010. augusztus 15., vasárnap

Az ünepek többek között attól is szépek, hogy vannak hétköznapok

Magam mögött hagyva végre az eddigi legterhesebb heteket, az elmúlt hét már sokkal inkább a regenerálódás lehetőségét hozta. Amiért mégis hallgattam, az elsősorban azért történt, mert a hét elején sajnálatos kötelezettség teljesítés hiánya okán - vagyis Paulo barátunk figyelmen kívül hagyta egy időre a különböző számlák, így az internetes befizetését is, egészen komoly anyagi problémáira hivatkozva - nem rendelkeztünk internettel. Szerda este felé font minket újra magába a világháló. Addigra azonban éppen a végén jártam már egyetlen hétköznapi szabadnapomon is, a következő napok pedig, bár nem voltak kimerítőek, de azért mégis repültek az órák.

Az elmúlt hetek óriási élményét A Viskó című könyv kiolvasása jelentette. MINDENKINEK ajánlom szíves figyelmébe. Bár a 'naszados.com' oldalon elkészítettem az általam kiszemezgetett idézet válogatást, de azt hiszem, ha bárki felfedezi saját magának ezt a könyvet, azzal csak több lesz. Amolyan istenes regény, úgyhogy ha valaki ettől a témától netán óczkodna :) , nos, annak talán mégsem lenne akkora élmény.

Rékáék sok jó élményt hagytak maguk után bennem. Jó volt, tényleg jóleső volt megosztani velük legalább is egy kicsit a mindennapokat. Nem beszélve arról, hogy mindkettőjükkel kifejezetten kedvelek beszélgetni.
Volt szó magyar, és Londonnak köszönhetően nemzetközi társadalmi ínyencségekről, esetleges személyes és átfogóbb tervekről, jövőbeli lehetőségekről, azok hátteréről, mihez, milyen előrehaladásra lenne szükség... szóval amolyan parkban ücsörgős, teaszürcsölős, és konyhaszéki bölcseletek.

A ház péntekre egészen megüresedett. Az olaszok végül úgy alakult, hogy lényegében egyszerre távoztak. Valentina és Guendalina péntek délután - legalább is reméljük, hogy el is repültek, mert ők aztán mindig késésben vannak, mindig rohannak, s ez most sem volt másképp, csak még megfűszerezték az aktuális rohanásukat egy-két méretes útipoggyásszal.
Roberta pedig egy kissé zavarosabb körülmények között hagyta el a házat péntek éjjel - a repülője hajnalban ment, ilyenkor már éjszaka érdemes kiutazni Gatwick-re -, mivel a tervek szerint hónap végéig maradt volna, de kétszeri jegymódosítás után végül határozottan korábban távozott. Paulo-t kissé túlzottan beengedte a magánéletébe, aminek az eredménye az lett, hogy egy-két hétig jól érezték magukat, azonban mostanra a többen, mint ketten osztozunk egy párkapcsolaton, egy élettéren... helyzet Roberta-t már nagyon bántotta, teljesen jogosan. Nem mennék bele a saját álláspontomba, s nem is részletezném ezt tovább. Legyen elég annyi, hogy mindhárom lány nagyon jót tett a háznak egyébként, nagyon szimpatikus teremtések, de a londoni idejük most lejárt, minden jót nekik!
John-nal és Carlie-val (ugye az angol pár) többször beszélgetünk, próbáljuk megérteni Paulo életét és életvitelét, nem egyszerű, de "legalább színes", és ad elég okot a boncolgatásra. Van már takarítónőnk is, ha minden igaz, heti egyszer fog jönni. S augusztus 24-én Nagia is visszatér görögországi otthoni nyaralásáról. Így lassan visszaáll egy fajta rend. Még kíváncsian várjuk, Paulo hogyan oldja meg a megüresedett szoba sorsát. Azt tudjuk, hogy jelenleg kell neki a bevétel, úgyhogy mindenképpen kiadja a szobát, de nem látjuk még igazán, milyen eshetőségekre kell felkészülnünk.

A munkahelyen csillapodott a szabadságolásokkal és nyári csúcsszezonnal együtt járó általánosnak mondható őrültekháza hangulat. Anca (a vezető manager) szerint várhatóan az augusztus nyugodt lesz. Általában az, ilyenkor sok visszatérő vendég, sok angol nyaral. A héten valóban voltak is már egészen nyugodt napjaink. Egyszer még egy órával előbb is jöhettem el, de aztán péntekre hirtelen "minden angol visszajött a nyaralásról". Na mindegy is, mondhatjuk nyugodtan, hogy nem csak számomra, mindenki számára egy nagy szerencsekerék a vendéglátóipar. A tömeg mozgása csak olykor analizálható, vagy prognosztizálható. Nem, ez minden bizonnyal nem tudományos fizika.

Az időjárás egészen ősziesbe fordult. Az általános hozzáállás, hogy Angliában véget ér a nyár ilyenkor már. Augusztus, 16-21 fokok, eső, ború - London. S mindenki bolondnak tart, mert én ezt már pedig szeretem. (De azért most süt a Nap, és melegít, csak nem az én északi tájolású szobámat, ami így kicsit túlzottan is hűvös.)
Már nagyon tervezem, hogy a szeles idő beköszöntére beszerzem az oly' régen áhított papírsárkányomat (stunt kite) - ami már régen nem papírból készül. Ha minden jól megy, a következő hetekben ennyi luxust megengedek.

Tegnap a templom után először néztem meg magamnak, milyen az, amikor az itteni fiatalság kollektívan átvonul az egyik közeli (tradicionális) kocsmába iszogatni egyet eucharisztia után.
Figyelem SzentGellért! Érdemes állandósítani, egészen jópofa. Majd felvetem, ha ott leszek! :)
S, hogy hogyan lehetséges, hogy tegnap így kiengedtem? Az első munkamentes vasárnapom mára ím' előállt! Nincs vasárnapi heti takarítás a bárban, sem a hűtőben, sem a raktárba! Hallgatom, milyen a vasárnapi meglepően nyugodt Holloway, ismét adok a pihenésnek, készítettem egy hagymás-fokhagymás-rocket salad (bocs, ez nem megy, talán rukkola?)-os rántottát, még néhány további óra gépeléssel begépeltem az idézeteket... szóval, megint kicsit utolértem magam, s mindezt a valódi pihenésre szánt vásárnapon!

Most búcsúzom, Gyula, nektek hajrá! Eddig minden pazar, amennyire látom!
A következő héten új dolgokkal ismerkedem. Hétfőn ismét házi liturgia, kedden már intek a liturgián is, pénteken és szombaton - templom után - pedig belekóstolok a 00-07 óra közötti műszakok ízébe. Éjfél után alkoholt már nem lehet forgalmazni délelőtt 10-ig, de mindenki, akit a környék összes szórakozóhelyéről kitessékelnek legkésőbb hajnali 3-kor, az bizony a Balans-ba menekül, ha nem haza. De összesen 33 óra van ütemezve a hétre, s azért az nem 46.

Frissítettem a Picasa KépGyűjteményt! Lehet szemezgetni - jobb oldalon a képre kattintva, vagy innen.
Mindenkinek szép napokat!

2010. augusztus 4., szerda

A hallgatás nagyrészt kényszeredett

Először is, a legutóbbi búcsúsoraimra örömmel reflektálva, a családom úgy tűnik, jól van! Éljen! Köszönöm mindenkinek a rájuk gondolást!

A buszon való utazások során a "puszta bambulás" tömör kifejezése az utóbbi hetekben képességeim összefoglalásának. Kimerítő és megpróbáló napok, dupla műszakok, szünet nélküli 11 órák a pultban, kb. 50 munkaórák hetente. Nem maradt igazán erő sem összeszedni, még kevésbé mondatokba foglalva leírni a történéseket. Ezzel talán a rendszeresnek mondható visszaemlékezésekre eddig jellemző, mindent összefoglaló élménybeszámolók talán hiányolni fognak egyes részleteket, de valószínűleg a jelentőségük sem akkora, ha ki lehet hagyni őket. Bevallom, valóban nem tudok felidézni nagy történeteket. A folyamatos szabadságolások miatt osztozunk az egyébként jól megosztott munkaórákon kevesebben, ennek köszönhetően az amúgy is nyugodtan "határozottan stresszes"-nek nevezhető munka még egy leheletnyit durvábban hatott. A többi kollégákkal együtt napról napra fáradtabbakká, ingerültebbekké válva nem kis lelki terrort éltünk meg mostanában úgy egymás között. Az ugrásszerűen megnövekedett bárban töltött idő kihozta annak a tényét, hogy a tapasztalat hiány és a személyiségemből eredő puszta tény, hogy nem vagyok egy kapkodós típus, tőlem nagyobb erőfeszítést, a feletteseimtől pedig több türelmet igényel. De ugyanezzel együtt megértettem, hogy van, amit képes vagyok teljesíteni, van amit már nem, s ha így megfelelek az elvárásoknak, rendben van, de ha nem, akkor nyugodtan tehetnek komolyabb lépéseket is, nem fogom zokon venni. De egyelőre úgy tűnik, működik a dolog, dolgozom itt tovább, csak olykor meg kell vívnom a magam harcait egy-egy kritikusabb, vagy kekecebb, provokáló manager-rel, ami többnyire az alázat és a nagy-levegő-nem-szólok-vissza gyakorlásához tökéletes környezetet biztosít. Remek kis gyakorlatok! Elképesztő, az élet mennyit tud adni, ha nem befordulással, megszeppenéssel, netán sértődéssel reagálok, hanem elfogadom az adott helyzetet, s megpróbálok tanulni belőle, megérteni, miért történik, mit tehetnék én jobban, vagy pedig ha már magamból úgy érzem, nem tudok többet adni, egyszerűen ráhagyatkozni arra a hitre, hogy az események, az élet történik, a nélkül is, hogy én elfogadom, vagy sem. Nem én irányítom a körülöttem lévő világot, a világot amiben én élek, s ami nem értem van, hanem mindenkiért. Mindenki éppen ugyanabban a pillanatban ugyanazt az életet éli meg, csak a saját szemszögéből. Tehát nem is várhatom, hogy a saját nézeteim, elképzeléseim minden alkalommal érvényre juthatnak. Hiszen körülöttem, csak akár a közvetlen mindennapi életemben is legalább 50-100 emberrel osztozom ugyanazokon a momentumokon. S mindennek az én hitem szerint egyetlen ismerője van, egy Valaki, aki mindezt látja, tudja, érti, s a tenyerén hordozza minden egyes teremtményét. S mivel Mindenkit, ezért minden pillanatnak van valamilyen oka és célja valaki életében, amiért annak a bizonyos eseménynek éppen úgy és éppen akkor történnie kell életünk mozivásznán. Azonban ennek megértése, hogy mi miért történik éppen úgy, ezt már közel sem bizonyos, hogy én mindig érthetem, hogy egyáltalán a képességem meg van-e ehhez, még kevésbé irányíthatom, tehát meg kell tanulnom elfogadni, s a lehető legjobbat próbálni kihozni folytatásként. Persze ez nem jelent tétlen sült-galamb effektust. Nem arról beszélek. Hanem talán az elfogadásról, a türelemről, vagy éppen az alázatról. S mindent megad az övéinek, amire csak szükségük van. :) S ezt is tanulom észrevenni, mennyi mindent kapok a hét minden napján, minden órájában, s jó érzés megköszönni, jó érzés elmosolyodni, ha éppen felfogom egy apró örömet okozó mozzanatban, mi is történik velem. Kapok, sokat kapok.

Megérkezett Réka és Ákos!!!! Igaz, hogy kisebb csúszással, de hétfőn éjjelre futottak be. Dél-Nyugat Angliában voltak napokig, s most maradnak néhány napra itt, a lakásban, Nagia szobájában – aki ugye továbbra is otthon, Görögországban sütteti magát – kicsit kiélvezni Londont.
Erről jut eszembe, frissítsük a helyzetképet: franciák el. Most olasz heteket élünk. Roberta egy kb. hónapra érkezett, nyelvet tanulni. Velence környékéről származik, Milánóban él és a Gratia című divatlap egyik szerkesztője. Paulo-val osztoznak az egyik szobán… Paulo átalakította a nappalit, s oda beköltöztek – várhatóan hosszútávra – John és a párja, - bocs kedves C…, de nem tudom még a pontos nevedet –. Ők eredeti britek Manchester környékéről, Stoke-ból származnak. 5 éve együtt, fiatalok, John egyfajta alapítványnál dolgozik – ez az alapítványosdi Angliában valami hatalmas üzlet és nagyon elterjedt –, a párja pedig egy híres angol fodrászmester szalonjában fodrász Covent Garden-ben (közel Soho-hoz, ahol pedig ugye én dolgozom, tehát a belvárosban, egy nagyon jó kis negyedben). Szimpatikus emberek, örülök, hogy ismét normális népeket sodort ide az élet. Nem beszélve arról, hogy eredeti angol lakótárs igen ritka érték errefelé :)
Valentina és Guendalina pedig Livorno-ból jöttek kb. 6 hétre, már csak 1,5 hét van hátra. Ők egy testvérpár, a mellettem lévő szobában laknak. Vidámak, rendesek, többek között a házat is egészen tisztán tartják :) (egyébként jövő héttől lesz takarítónőnk heti egyszer!), mi kellhet még.
Ha az olaszok is távoznak, még nem tudni, mi a folytatás. Paulo-nak végre saját szobája lesz – a saját bérleményében – újra, bár nem mintha annyira bánná a "lakótársát". De itt is jelzem, hogy kb. augusztus 24-től az egyik double room pedig újra kiadó, lehetőleg egy fő részére, hosszútávra.
Paulo-nak ma van a születésnapja, 35 éves lett. Ami pedig nagy hír, hogy ismét dolgozik, már lassan egy hete, egy olasz vendéglő chef-je lett, szintén Soho-ban, s tegnap már elő is léptették, így már ő a helyettes főszakács, ami nem egy rossz pozíció, bár a felelősség és a munka nem egyszerű, de hát mi az a konyha környéki munkákban.

Az én életem remélhetőleg a jövő héttől normalizálódik kicsit. Csökken a heti órák száma kb. 10-15 órával, ami azért nagyon nem mindegy. Ismét több időm lesz regenerálódni, töltődni, élni a magam életét.
A közösségbe most már valóban bekapcsolódtam. Mit is mondjak róluk röviden? Egész sok lengyel van, de elgondolhatjátok, hogy nem szenvedünk hiányt a színességben itt sem. Ugyanígy a közösséghez 3 kispap is tartozik, mind a Világ különböző pontjáról (az egyik japán, a másik talán bolíviai, a harmadik…). De ami ide tartozik még, hogy 27-én pedig már voltam házi liturgián is Magda-nál (szintén lengyel) többed magammal (kínai angol, amerikai német, egy másik lengyel talán). Magda egy felsőbb közösségbe járó idősebb hölgynél lakik egy nagyon jó környéken (Worrington Crescent). Ezen a környéken, nem messze innen van háza többek között Madonnának, vagy akár Paul McCartney-nak is.
Volt egy eucharisztia, amire már szintén mentem készülni is, majd az első olvasmány intése sikeresen rám jutott. Nem vittem túlzásba, de itt mellékelem:

First Reading, Genesis 18,20-32 – 24.07.2010:
"This reading says me not to be embarrased to ask God for anything. We must dare to ask. And he gives us everything we need. I invite you to listen to it."

A múlt héten szombaton templom után először vettem részt egy késő esti mulatságban, végül egy kubai bárba keveredtünk – Vale (ntina)találkozott egy-két ismerősével, s vele tartottam – Camden-ben egy nagyon jó pofa, jól ismert Stables Market – öreg gyárépületben üzemelő kis kulturális központ, boltokkal, szórakozóhelyekkel, s mindez egy öreg akár még valóban ex istálló is lehet – épületegyüttesben.

Tegnap pedig este 10-re Rékáék elém jöttek a Balans-ba, lófráltunk egyet, szegettünk egy kifőzdében, majd beültünk az Old Compton Street-en, de nem a Balans-ba, egy bárba sörözgetni, beszélgetni. Jól esett, nagyon jól. Amolyan igazi nyugis kikapcsolódásnak sikeredett. 4 körül már sikerült is ágyba keverednem. De tényleg jó, hogy itt vannak! Az első látogatók! :)

Drága Édösanyám, Neked meg küldök velük valamit sok szeretettel! :)

Csókoltatok Mindenkit, legyetek szépek, üdék és fiatalosak! :)