"Abban vagyunk szabadok, amiben kontrollált formában válunk alkalmassá arra,
hogy az adottságainkat, készségeinket megéljük."

2011. március 20., vasárnap

Élek Isten tenyerén

Elmesélem, hogyan is válnak a mindennapok ajándékká, hogy milyen felfedezni annak a csodáját, hogy mit is jelent az igazi szabadság Istenben. Még akkor is ragaszkodom ennek a tényéhez – hogy ebben élek –, ha ezt csupán csak remélhetem, csak hihetem, hogy ahogyan élek jelenleg, az valóban Isten által vezetett, tőle kapott lehetőségek, általa feltárt ösvényeken haladva, nem félve a holnaptól, nem aggódni a mikénten; s nem pedig valami önfejű előremenekülés, kilátástalan önző vagdalkozás, törve előre egy indákkal benőtt, vadregényes, kusza, átláthatatlan dzsungelen.

Ez így szépen hangzik, s egyszerűen, de bevallom, ez közel sem ilyen makulátlan. Ehhez az érzéshez – mint ahogyan a relatív jó ismeretéhez szükséges a relatív rossz ismerete is – persze járnak azok a napok, amikor elveszettség és reménytelenség vesz erőt rajtam. Úgy érzem, itt az ideje feladni, belátni, hogy az éppen vélt irányom nem vezet sehova. Csüggedés, tanácstalanság, s nem utolsó sorban ilyenkor az Istenbe vetett bizalmon ejtek csorbákat. De ahogyan a hullámzások mestere voltam mindig is, ezek a fodrok is nőnek, majd elülnek, mint mindegyik eddig még. Ami valóban csoda, az annak a lehetősége, hogy valóban, tényleg ráhagyatkozhatunk a Jóistenre. Csak ezt néha olyan, olyan nehéz beismerni, s alázattal, türelemmel kivárni a sorunkat, amikor eljön a mi időnk, hogy ebben a nagy univerzális társasjátékban a mi dobásunk következzen.


Nem mondhatnám, hogy eseménytelenül telnének az utóbbi hetek. A heti megszámlálhatatlan órák, amiket jelentkezésekkel, különböző kacifántos online jelentkezési formátumok kitöltésével töltöttem, sokszor hoztak este 11 órát kb. 15 percre délután 4 órára. Túlnyomó részt mérnöki pozíciókról szóltak, egészen a figuráns geodéziai alapmunkától talán az asszisztens projekt menedzseri szintig szórva a skálát. Nem egy, s nem kettő visszautasítás, vagy csak szótlan ignorálások. Aztán megkerestek Dublinból, egy fejvadász, aki Perth közelébe, Ausztráliába ajánlott lehetőséget. Úgy tűnt már az elején hamvába dől az egész opció, de aztán végül egy több mint 2 hetes reményteli levelezés lett belőle, mire végül az ajánlatot tevő cég végül elutasított a specifikusságra hivatkozva.

Közben nem adtam fel az egyéb, gondolataimban, elképzeléseimben, vagy ábrándozásaimban megbújó egyéb szakterületek finom kutatását sem. Így akadtam rá egyik nap egy oldalra, ahol számomra érdekesebbnél érdekesebb állásokra akadtam. Másnap le is adtam a jelentkezést vagy négy céghez, különböző pozíciókra. Valamint így rálelve magukra a pozíciók hivatalos megnevezésére végre, valamint a munkakörök részletesebb bemutatására, már könnyebben kereshettem tovább.

Nem fokozom tovább a kertelést. Activity Instructor / Group Leader lehetőségekre bukkantam. Hogy mit is takar, azt bárki felfedezheti maga számára, ha igazán kíváncsi a részletekre azonnal, vagy várhat még egy kicsit, s akkor rövidesen többet hallhat róla ezen a blogon. :)

Bevezetésnek legyen annyi elég, hogy olyan élményparkok, aktív szabadidős központok működnek szerte a világban, amik elsősorban gyerekeket, iskolás osztályokat, de akár családokat, vagy független gyerekcsoportokat is várnak. Kicsit amolyan táborozós – kevésbé idényjellegű, mint egy sátortábor – hangulattal, vagy az „erdei iskola” néven ismert nyári iskola stílusban, hogy kikapcsolódjanak, kipróbáljanak sportágakat, fejlesszék képességeiket, legyőzzék félelmeiket, élményeket gyűjtsenek, tehát, hogy jól érezve magukat, élményeket és újabb tudásokat halmozzanak. Ezekhez a programokhoz pedig koordinátorok, csapatvezetők kellenek. Nos, erre jelentkeztem az egyik iparágban vezető angol céghez. Több órás jól megfontolt jelentkezési lap kitöltés, referenciák Viótól, a Sandwich Man menedzsertől, Nadia-tól, rendőrségi erkölcsi csekkolás.. S a héten megkaptam a levelüket 4 pozíció ajánlattal. Egy másnapi telefonos egyeztetés során pedig az egyik pozíciót kiválasztva tulajdonképpen felvettek!

A folytatás május végén. Egy tíz napos tréning a bázis központjukban, majd elvileg a tréning befejezése napján már át is utaztatnak minket a leendő központunkba. Most várom a részleteket postai úton, elvileg egy szerződéstervezettel együtt. A szerződés egy terminusra, november közepéig szól majd. Az állás egy gyakornoki pozíciónak minősül. A fizetésem az első időszakra mondhatjuk, hogy inkább csak zsebpénz csupán, de szállás, étkezés, munkaöltözet biztosítva, a center eszközei rendelkezésre állnak, s az ígéret szerint internet is van. A közeli városban már találtam katolikus templomot is. Úgyhogy mi kellhetne még?! :) A munka heti hat nap, bár elvileg csak 42 óra, de előre láthatólag nem lesz egy lassú menet, de egyáltalán nem bánom, s nem félek tőle, sőt! Képzeljétek csak el. Munka, ami szórakozás, sport is egyben, s ismét olyan emberekkel dolgozva, akik azért vannak ott, mert szeretnék aktívan jól érezni magukat. Majdnem ugyanolyan optimális ügyfélkörnek tűnik, mint a jelenlegi. Csak most az éhes emberek gasztronómiai igényeit elégítem ki. De a különbség nem nagy, tehát a munkakör élményszerűsége jó eséllyel prognosztizálható.

Amit azóta már kiderítettem, hogy sikerült az egyik legrosszabbnak minősített központot választanom. Egy nagyon impozáns angolszász birtok épülettel bár, de állítólag az alkalmazottak szobái nem éppen jó állapotúak. S mivel az egyik legnagyobb központ egyben, a vezetés állítólag elég öntelt, s nagyon elfogult a központtal szemben, ami sokszor a beosztottak rovására van. Tehát a helyzet adva lesz, azt hiszem, hogy ismét sokat tanuljak. :) De ez sem rettent el, mint általában soha. Kíváncsian várom a munkakör, a munkatársak és a hely egész attitűdjét!


S hogy hogyan tovább. Ahogy látszik is, most nagyon úgy tűnik, hogy eltérek az eddigi szakirányomtól, bár addig még van két hónap, s nem adom fel a lehetőségét, hogy a Jóisten akár választási helyzetbe állítson ismét, tehát jelentkezgetem tovább mérnöki irányba is, bár azért adok magamnak egy-két szabadnapot, azt hiszem. De alakuljon bárhogyan is, ha ebbe az irányba megy tovább az életem, ha tetszeni fog, élvezni fogom, akkor ezzel komolyan behatárolódik egy időre a folytatás, hiszen nem lesz kérdés, milyen formában élem tovább az elkövetkező éveket… nem beszélve arról, hogy Magyarországon még nem találtam ilyen központot. Még nem, de hátha megtaláltam az üzleti niche-t, s akkor…?! :)

A kezdeti képzés egy alapfokú gyakornoki szint, Apprenticeship1 elnevezésű. Azonban ha kívánom, akkor emeltszintű képzést kaphatok – jelenleg kívánom –, ami kicsit hosszabb elkötelezettséget igényel a konkrét cég felé – de attól még a következő idényben mehetnék másik központba, ha minden igaz –, de a képzés eredményeként válhat belőlem ezen az irányon is manager, ami, lássuk be, legalább annyira vonzó, mint amennyire eddig is vonzott a menedzsment, mint irány. Tehát a lehetőség, ami eddig vonzott, továbbra is elérhető. De ki tudja, talán most találok rá arra az iparágra, ami még jobban illhet hozzám, mint a mérnökség. Nem tudhatjuk, hagyjuk meg ezt a kérdést egyelőre a jövőnek.

De az már szinte bizonyos, hogy egy újabb május egy újabb komoly váltást hoz az életembe, mint ahogyan ez már tendencia, figyelembe véve 2003, 2004, 2006, 2008 és 2010 májusainak egyértelműen felismerhető mérföldköveit. Különös… :)


Vissza a jelenbe. A Sandwich Man továbbra is idényszerű fénykorát éli, legalább is az én köröm, hála Istennek, mondhatni napi stabil átlagossággal egyenletesen jól, de legalább is teljesen kielégítően jövedelmez. S annak köszönhetően, hogy ebben a hónapban nem igazán hagytam el Londont, nem utaztam, így nem voltak önkényes szabadságok – hiszen ne felejtsük, egy magánvállalkozó anyagi megélhetése ezért függ még inkább saját tudatosságától, mert itt a fizetett szabadságnap nem igazán ismert fogalom –, úgy tűnik, hosszú hónapok után talán ismét egy kicsit akár meg is takaríthatok. Az utazásokra vonatkozóan azért egy finom pontosítás. Mikor ezeket éppen billentyűzetre vetem, éppen a vonaton ülök Bristol felé, majd onnan busszal tovább Glastonbury felé, ahol ma Nagia-val részt veszünk a fesztiválhoz szükséges 4 órás tréningen, hogy júniusban már alkalmas stewardokként érkezzünk a kis település annál nagyobb programjára.

Az elmúlt időszakban a ház életéből eléggé kivontam magamat. Nem mintha bármilyen személyes okai lennének, egyszerűen csak élem a magam egész zsúfolt életét, s így nem igazán van érkezésem üldögélni a nagyszobában, vagy a konyhában. Carly-ék már nekiálltak új lakást keresni, s úgy néz ki, hárman költöznek tovább együtt, Chris beköltözik hónapokra az egyetem kollégiumába, aztán majd meglátja, ősztől marad-e Londonban, vagy visszatér Görögországba, mivel a tanulmányai véget érnek, s lassan állás után kell néznie. A kérdés, hol talál majd. Nagia is már a vizsga projektjén dolgozik, őt is várja rövidesen a munkás élet.


Az egyik legkedvesebb élményem az elmúlt hetekből, hogy egyik hétvégén eljutottam magamban, válogatott zenéimmel a fülemen, egy napsütéses vasárnapon a Museum of London aktuális (és állandó) kiállításaira. Nem kisebbítve a mindenkori kiállítás fényét, elsősorban a kettő ideiglenes miatt mentem. De végül volt időm London történelmére is. A kettő fotókiállítás azonban, amik valóban odavonzottak a „London Futures” és a „London Street Photography”. Finom kontraszt. Fényképek Londonról egészen a fényképezés kezdetétől, az 1800-as évek elejétől napjainkig, valamint a másik kiállítás 14 fotomontázzsal, a két készítő utópiáit bemutatva, mi történhetne, ha Londont elöntené egy árvíz, vagy a globális felmelegedés, illetve szélsőséges politikai események hatásai hogyan változtatnák meg a főváros képét. Élveztem a múzeumot a jelenben a múltról és a jövőről.


S végezetül vissza a jövőbe :)

A tervek szerint május végén tehát tréning, aztán valahogyan az első szabadnapon autót bérelni, s kiköltözni mindenestül Londonból Lincolnshire egyik települése peremére. Az már szinte bizonyos, hogy egy ideig most nem fogok tudni Budapestre látogatni. Egyelőre a fesztivál, s az augusztusi madridi ifjúsági világtalálkozó azok, amik remélhetőleg bele fognak férni a keretbe. De persze ezek csak a tervek, s mint eddig is tudhattuk, ember tervez,… :)


Legyetek jók, mindenkinek szép napokat! Sok boldogságot! :)


Ui.: Mire ezt írom, már ismét a távolsági buszon ülünk Glastonbury-t, s a képzést magunk mögött hagyva, abszolválva, várhatjuk a képzésről az igazolást, s az ingyenes steward belépőinket a júniusi mega eseményre.

DE! Meg kell említenem a benyomást, amit Glastonbury tett rám. A fesztivál, ami tavaly ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját (!), egy egyre növekvő, mára már 120-150 ezer látogatót (itt Oxford lélekszámához viszonyítják, mára már a kiterjedését is lassan, hiszen a tábor is csak egyre nő,) fogadó zenei fesztivál, amolyan hippi világ. (Ezért is vonz annyira :) ). Nincsenek napi jegyek. Aki jön, egy hosszú hétvégére jön, s igazán a ki-bejárkálást nem is támogatják, tehát minden kapható, még új sátor is in-site, de ugyanakkor cserébe be is vihető lényegében bármi. S a gumicsizma erősen javallott. De más nagyon nem is. Zene, sátor, s egy hétvége a dimbes-dombos amúgy-legelőn.

Viszont vissza az utóirat valódi okához, a mai élményhez. A kis település utcaképe valami egészen szokatlan. Néhány gyönyörű, régmúltról árulkodó épület, a Glastonbury Abbey, ahova a XIII. században a híres Artúr király megtalált maradványait temették (állítólag), s mindenesetre így a sírja is csak öregbíti a városka hírnevét – és lehetőséget ad minden második üzletnek, hogy valahogyan a nevében hordozhassa Avalon-t. Mindezeket összevetve egy alapvetően kedves hangulatú városka. Azonban a népesség már különösebb. Londonban az ember nem lepődik meg semmin, s mivel a népesség is igen nagy, hát elfér benne a sok különc. De hogy egy ilyen kis település hogyan válik ilyen ezerarcúvá, elvonttá, különccé és furcsává? Az embernek csak egy kézenfekvő magyarázat jut az eszébe: mintha a 40 év minden alkalommal itt felejtett volna egy-két tucat látogatót, akik talán még azóta sem tértek vissza a valóságba, a korai Rolling Stones koncertje alatt rájuk boruló delíriumos álmukból. Vagy valami különös sugallat netán azt javasolta nekik, jobb, ha tűzközelben maradnak a következő örökre szóló pár napos élményig, így hát maradtak… egy évre… aztán meg már minek mentek volna el, hiszen már csak egy újabb év, s beköszönt az újabb örömünnep. Elvarázsolt egy környék.