"Abban vagyunk szabadok, amiben kontrollált formában válunk alkalmassá arra,
hogy az adottságainkat, készségeinket megéljük."

2011. február 26., szombat

A Változás Elem

Belevágok, sokáig elhallgatott, vagy inkább csak belül érlelődő update szemelvényembe, ami, mondhatni, talán az eddigi leggazdagabb időszakról fog szólni.

A mindennapok rengeteg apró jelet, magyarázatot, felismeréseket tudnak hozni az életünkbe. Az egyetlen teendő, megtanulni ráhangolódni ezek megtalálására. Így történhet meg, hogy akár napjában többször is megtalálhatjuk a saját momentumainkban a feltett kérdéseinkre az életünkben felfedezhető válaszokat. Ennek a folyamatnak remek példája az elmúlt időszak. Nem könnyű fenntartani, mert sok a zavarás, de amíg tart, amíg tudjuk élni ezt, addig óriási ajándékokat hoz, s csak hálával tartozunk érte.


Felvéve az előző fejezet fonalát, s tovább pöndörítve azt, ahogy teltek a napok egyre mélyebbre jutottam önmagamban, a hitemben, a közösséggel megélt alkalmakban, s így egyre nyitottabbá váltam a Nagyfőnök instrukcióira. Éltem, s megéltem azokat az eseményeket, amikben benne voltam. Amikor nem tudtam, hogyan tovább, csak igyekeztem még figyelmesebben elengedni magam, s figyelni a környezetem apró rezzenéseit, amik mindig, mindig segítenek, ha elakadunk, s ha van bennünk kellő alázat, hogy egy helyzetet ne magunk akarjunk megoldani, hanem elfogadjuk, hogy van, Aki az emberiségnél nagyobb, akinek az is lehetséges, ami nekünk nem. Mert vannak olyan nézetek, amik azt mondják, csak önmagunk valósíthatjuk meg önmagunkat, s bármit megtehetünk, mert mindenre képesek vagyunk. Eddig rendben is volnánk, ezt nem tagadom – talán egy csak kivételével –, csak kiegészíteném. Képzeljük el, hogy mindenki, mindenre képes. Ehhez jönne, hogy mindent úgy tehetünk meg, ahogyan mi kívánjuk, s minden úgy történne, ahogyan mi akarjuk. Mekkora chaos lenne az amúgy is összekuszált Világunk. Kérdem én, ha kettő teremtmény érdeke ütközne – ami így is megtörténhet, kisarkítva lásd háborúk, vagy viszálykodások, de mindezek talán csak a mi képzeletünkben a legvégletesebb eredmények, de azt gondolom, ennél lehetnének sokkal rosszabb következmények is, amit talán elképzelni sem tudunk emberi ésszel – hogyan oldanánk meg mi magunk, saját önzésünkkel, önteltségünkkel. Istent játszva, nem? Mennyi istenünk lenne a földkerekségen… milliárdnyi, mind mást akarva, s azt elérni készen…

Mindennek meg van a célja és rendeltetése, csak el kell tudnunk fogadni, hogy ez nem mindig érthető emberi elmével, s közel sem felel meg mindig a saját elvárásainknak. Ez azért van, mert olykor a Teljesség működése mást kíván meg, esetleg valaki másnak az életútján éppen szükséges eseményt, mint amit mi magunk kívánnánk.


A filozofálást félre téve, tovább a történetben. Karen-nel a kapcsolatunk sajnálatos módon nem működött, valami talán hiányzott, volt olyan is, aki azt mondta, az én elvárásaimmal vannak a problémák, de mindent összevetve egy csütörtöki estén, egy Camden-i hangulatos kávézóban elváltak útjaink. Sokat köszönhetek neki, mert mellette itt, Londonban is megérezhettem, hogy lehetek magabiztosabb, hihetek képességeimben, s meg kell becsülnöm azokat a talentumokat, amiket más személyiség jegyekkel együtt kaptam.

Egy szombati késő estén, a templomban véletlenül mellém keveredett Maria, egy spanyol közösségi társam. Régen nem láttam, heteket otthon, Spanyolországban töltött. S tudni kell, hogy korábban többszöri meghívásra is nemet mondva, többnyire kihagytam az eucharisztia utáni hagyományos, helyi pub-os közösségi közös sörözéseket. Nos, ahogy ott ültünk, kivételesen úgy döntöttem, most én kérdezem meg tőle, iszunk-e egyet a mise után. Így kerekedett ki, hogy először 6 spanyol lánnyal iszogattunk zárásig, majd, mikor a többiek elbúcsúztak, mi Maria-val nekivágtunk az estének. Soho-n keresztül vágva, majd a Piccadilly Circus-nél buszt fogva Chelsea-ig jutottunk. Végül talán hajnali 3-ig róttuk az utcákat – kb. 5-re értem haza, s az út megközelítőleg 2 óra átvágva Londonon – , a Thames partján elsétálva talán a Chelsea Bridge-ig, majd visszakísérve őt hazáig. Nem tudtam sokáig, erről említést szeretnék-e tenni itt, mert nem tudtam, hogyan tegyem. De aztán rájöttem, amikor majd egyszer mindezt visszaolvasom, ennek, ami mondhatjuk, Isten-élmény volt, itt lesz a helye, mert valami gyökeresen megváltozott akkor, ott, este. A beszélgetés nagyszerű volt. Még annál is több. Élveztem, hogy olyannal beszélgetek, aki számára Isten hasonlót jelent, mint nekem, lelkesen hallgattunk, s még lelkesebben meséltünk. Ismerkedve meséltünk élményeket, érveltünk, vagy magyaráztuk a nézőpontjainkat, mindegy is volt, mert egyszerűen feltöltő volt. S talán ennyi is a történet maga, de ennek eredményeként kezdem megérteni, hogy mit keresek, mi fontos számomra az életemben. Napok teltek, s hetek, azóta, s ez hol fokozódik, hol alább hagy, de valami tart. Kérdések, amikkel telve ide érkeztem, kezdenek válaszokra lelni. S már tudom, hogy itt létem értelmét is megtaláltam. Változik a képem Istenről, jellemről és személyiségről, az emberi kapcsolatokról, vagy a szerelemről, utazásról és úton levésről, vagyonról és más földi értékekről. Nem kellett egyiket sem konkrétan kimondanom, vagy nem kell feltétlenül akár itt leírnom, vagy elmélkednem rajta. Egyszerűen, ahogyan beszélgettünk, egy áramlatba kerültem, ami azóta is olykor elkap, s sodor előre, néha pedig az is elég, hogy tudom, valami megmoccant bennem, s hol halad, hol majd nem, de megéreztem végre, s már nem akarom elengedni.

Megváltozott az értéke az imának, a már említett saját képességeknek, a sorsnak, és elrendeltetésnek… s mindezzel mintha egy korábbi életérzés térne vissza, csak már érettebben. Vidámabb, boldogabb, felszabadultabb, talán gyermekibb – de ki bánja, mert én nem. :) (Az itteni általános megítélés szerint úgy sem nézek ki 25-nél többnek, úgyhogy minek is komolykodni.)

Pár nappal később ismét befejezve egy könyvet – a Bӓcher-féle Vándorbab után ismét nekiveselkedve a Hagakure, a szamurájok kódexe című távol-keleti harcművész szentírásnak, amivel már küzdöttem egy ideje, mert néha kissé elakadtam a különös, vagy inkább olykor kimondottan idegen kultúra felfedezésében – leszedtem ismét egy könyvet a polcomról. 2008.májusában kaptam Violettától búcsúzóul egy könyvet, amikor elhagytam a NIF-et. Eddig valamiért kerülgettem, de amikor nekivágtam, mégis betettem a kofferbe. S most eljött az ideje, úgy tűnik. Csíkszentmihályi Flow című műve. Az áramlatról, a tökéletes élmény pszichológiájáról.


Több igen jóleső beszélgetést is hozott a 2011-es év első hónapja. Londonban járt munka ügyben Dani unokatestvérem. A találkozás nagyon nagy élményt hozott. Talán még életünkben nem beszélgettünk ilyen jót, mint a Hilton Kensington kávézójában, összesen pár órára összefutva.

Majd másfél héttel később végre ismét találkoztunk Bicsák Balázssal – hajdani egyetemi aulai ismeretségre alapozott cimboraság – itt a királyságban. Legutóbb 2003-ban futottunk össze véletlenül, akkor Edinburgh-ban. (Azóta egyszer Pesten rendeztünk egy mi-a-helyzet találkozót, mikor épp ott járt.) Minek után egyik reggel ismét keresztezték bringa útjaink egymást – ő éppen tepert szolid késéssel a munkahelye felé, én pedig egyik irodától a másik felé vonszoltam magam után a napi szendvics adagot az utánfutón – az alkalmi e-mail váltások után ismét egyeztethettünk egy találkozást valahol Hampstead-ben, egy kis kávézóban. (S végre eljutottam a Hampstead Heath Park híres kilátópontjához is, ahonnan a teljes London panoráma épp csak egy leheletnyit tűnik élvezetesebbnek, mint a hajdani Muswell Hill-i lakhelyünk erkélyéről… :) ) Balázs a 2003-as találkozás óta itt él. Érdekes volt hallgatni a több éves itt tartózkodás alakította nézőpontjait. Örültem, mert kedvelem a hozzám is közelálló értékrendjeit, s egyben kíváncsivá is tett, vajon mi minden történik majd bennem, bárhova is vigyen az élet, a következő hét év során.


Voltam Covent Garden-ben a piac alagsorában ingyen operát hallgatni egy vasárnap reggelen – remélem holnap is eljutok –, egyre nagyobb késztetést érzek, hogy ismét főzni kezdjek – tegnap este 3 percre tűzre tettem és kevés olajon megforgattam egy doboz Sainsbury’s előre elkészített vegyes zöldséget –, s átsétáltam a St.James’ Park-Green Park-Hyde Park zöldjét nagyjából mellőzve a kikövezett járda felületeket. Tehát az élet zajlik, továbbra sem szolgálhatok olyan hírrel, hogy itt megállt volna, vagy netán valamivel is kacifántosabb lenne, mint bárhol máshol. Az élet, az már csak ilyen, zajlik, ha engedik.

Múlt héten ismét Budapesten tölthettem majd’ kilenc teljes napot! (Éljen a magánvállalkozók független, bár olykor anyagilag nem kifizetődő élete. :) ) Köszönhetően elsősorban annak, hogy Kristóf unokaöcsém keresztpapája lettem! Csodás élmény volt ismét átélni – szevasz Csani, téged sem felejtettelek :) –, keresztapai fogadalmat tenni, s a keresztvíz alá tartani a kis kobakot.

A hét maga mozgalmasan, élményekkel dúsan, feltöltően telt az oly fontos és ritkán látott embereimmel, akiket semmiért sem adnék – család és barátok –, de annál is inkább felkavaróan, érzelmesen, boldogan, meglepve és bizakodással töltve el. Soha nem tudhatjuk, mit hoz az élet. S ezért olyan csodálatos.

A visszatérés: édesapámmal autóba ülés, út Ferihegyre, check-in, 1,5 óra várakozás, beszállás, megnyugtató búcsútelefon, rajt és cél, repülőút Európa felett, ami kb. 15 percnek tűnt – nagyjából teljesen átaludtam, hiába a film a laptopon – mindez este 18:30 és itteni idő szerint este 23:05 között békésen zajlott le, tehát körülbelül 5,5 óra. Amikor azonban tudomásul vettem, hogy a landolástól, ami pontosan következett be, a hazaérésig eltelt több mint 3,5 óra – maradjunk annyiban, hogy kissé viszontagságosra sikeredett –, akkor megpróbáltam összevetni, arányaiban mit is jelent elutazni a világ bármely pontjára, vagy átvágni a világ nagyvárosain… világot kell látni, nincs mese :)

Hétfő hajnali érkezésemet követően kedden éjjel megérkezett Andris és Sini Dortmund-ból, hogy aztán pénteken innen vegyék útjukat Skócia zegzuga felé, ahol egy kastély szálloda várja munkájuk gyümölcsét az elkövetkező hónapok során. Jó volt még előtte velük tölteni ezt a néhány napot, elképzelni a rájuk váró élményt, s utolsó itt töltött estéjükön lenézni a helyi pub-ba – utca végén –, ahol szerencsénkre élő zene fogadott minket. Remek kis este volt, Sini megfogalmazásában olyan volt, mintha a nappaliban hallgatnánk örömzenélést, köszönhetően a hely autentikus hangulatának, s a zenészek egészen remek képességeinek. Szép napokat Nektek ott! :)


A továbbiakról előre vetítve annyi még, hogy úgy tűnik kisebb komplikációk merültek fel a ház bérbeadójával – nem a tulajdonos, hanem a kezelő letting agent-tel, ezért úgy döntött a kupaktanács, hogy júniusban elhagyjuk a házat. (Végre tettem fel képeket a házról.)

Warwick Road
Ennek eredményeként azonban most úgy fest, én külön folytatom, persze addig még sok víz lefolyik Európa mindenféle vízein, de amennyiben addigra még nem alakulna ki a biztos folytatás, nem kívánom magamat lekötni egy újabb hosszú szerződéssel, így a változás, változtatás és változtathatóság biztonságot és örömöt adó érzését megőrizve egy short term szobabérletet keresek majd, ahonnan aztán bármerre sodorhat tovább az élet. (A rugalmasság értékként való megélése. Milyen egyszerűen hangzik, nem? S milyen nagyszerű. :) )


Szép napokat! Sok boldogságot Mindenkinek! :)

1 megjegyzés:

  1. „Isten az embert földből teremtette, a maga képére alkotta, és úgy rendelte, hogy ismét azzá változzék.” (Sir 17,1)
    Gyúrt anyag! Ki gyúrja, magának teremt, belőle lesz, Neki többé nem idegen, és részének ismeri el, kit eltagadni tőle nem lehet! De mint anyag, egyszer vége lesz, de lázad - addig sem személytelen. Létezésétől megváltozik a jelen, azzá lesz, mi addig – nélküle – nem lehetett. Megcsodálni, kikerülni, eltűnődni, rákérdezni, és még gyűlölni is lehet. Még akkor is, ha azt mondod, hogy lényegtelen. Mert már ez a szó is tiltakozik ellene; a tagadásban is elismered! Elsieted, ha gondolatodból is kitörölni igyekezel, mert csalódnod kell: Nem lehet! Óvatlan minden erre irányuló igyekezet, nem lehet megtagadni belénk égetett törvényeket, mi anyagtalanul is nyújtózik a végtelenbe, ahol van mindenre a felelet; erő, irgalom, bölcsesség, hatalom, tudás, kegyelem – a minden rossz ellenszere.
    Ráadásul, ha mind ezt magadban bírni engeded, rá kell jönnöd, hogy egyetlen szövetségesed, és úgy szeret, ahogy megengeded. És meghallanod kell: „parancsokat adott nekik, mindenkinek a társára nézve”! Rá kell döbbenni: félelmetes! Ismer, mindenről van ismerete, mégsem fordul ellenem! Nem él vissza Velem! Útjaink előtte vannak, „mindenkor” - mint bennem a félelem. Nincs elrejtve szeme elől, még akkor sem, ha rejtezem!
    Én vagyok az, ki bizonytalanul lépdelek, csak mert semmit sem érthetek, hallásom érzéketlen idegrendszerem, míg el nem fogadom egyedüli létemet, akire csak Ő a visszahangzó értelem! És gyermekként akar látni, Engemet!

    VálaszTörlés