Azonban: hazaérek kilenckor, éppen tűnődve, hogyan kapcsoljak át, fókuszáljak mielőbb a mai adag elméletre, amikor a fiam, meghallja, hogy a lakásba léptem, és szólítgatni kezd. Elaltathatatlan egy órája, élénk. Anyukája el, legalább egy zuhany jár végre neki is. Letérdelek az ágyunk mellé, és megkérdezem a kisfiamat, leteszi-e a fejét a kinyújtott karomra, hogy mesélhessek neki. 19 hónapos, naponta újabb, meglepő igényekkel és önmagának felfedezett képességekkel. Mit lehet tudni, hátha ma nem kell énekelni majd, hátha működik ez... és belemegy, már dől is a karomra! Gyorsnak kell lennem, hogy az érdeklődést fenntartsam: mi jár épp a fejemben, miből meríthetek? Megvan, a metrón az egyik mára hagyott márka-tételt olvastam, téma: a Magyar Rendőrség. Remek, valamire csak jó lesz; kellemes a hasznossal, lássuk, mi ülepedett le: "Szolgálunk és védünk", "közrend és közbiztonság védelme", "tájékoztatók és sajtó korrekciók", "bűnmegelőzés", "magántulajdon" - komoly szavak, de még velem van -, s ekkor eljutunk a közös játékhoz! Kivel osztaná meg szívesen a játékait? Kivel játszana? Ki osztotta meg vele a játékát? A szánkóját?
S jönnek a válaszok, az élmények, emlékek, a maga másfél éves módján. Felelevenedik egy-egy név az elmúlt hetekből, események leíró kifejezései és kulcsszavai, egy-egy családtag, unokatestvérek, a tegnapi szánkózás velük.
Aztán jelzi, hogy én meséljem mindezt tovább. Nem nagyon szól bele, szívesen hallgatja vissza, milyen volt a családi élmény. S olykor még a félhomályban is látom, ahogyan a történet némely pontján felcsillan a szeme, a plafont kémlelve, és teli szájjal - mind a tíz fogával - mosolyog. Közben egészen megnyugszik.
A tervezetthez képest később ülök le tanulni, de sikerült átkapcsolni, kizökkenni.
Story-telling otthoni módra, s a gyermekemet végül ma is mosolyogni látni - priceless.
(fotó: police.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése