Széljegyre: a legutóbbi bejegyzés óta itt a blog falon jobb oldalon készítettem egy VIDEÓK! VIDEÓK! linkgyűjteményt. Ott igyekszem majd minden különösebb reklámozás nélkül olykor frissekkel is kiegészítve prezentálni a továbbra is legjobb indulattal is csak amatőrnek nevezhető mozgóképes archívokat.
Bevallom, az írással azért is hezitáltam, mivel a dolgok egy részét nincs szándékomban a maguk valóságában bemutatni. Talán kanyarodjunk vissza a múlt hét végéhez. Halloween. Összeszerveztünk egy kis házibulit, készültünk rá, nagy örömmel, lelkesen. Volt minden, mécses világította tökfejek, díszek az ajtókon, harapnivaló és szomjoltó, zene és mikrofonok, s annyi hely, amennyit csak biztosítani tud a ház nyilvános tere. Akik esetleg Facebook-on aktívak, azok utólag egy-két zöngéjét észlelhették az esemény varázsának, de maradjunk annyiban, hogy talán ennyi elég is lett volna a party-ból. Már amit a képek tanúsítanak. Ugyanis sajnálattal a meghívott vendégek szeme láttára a buli szomorú, s kissé hirtelen véget ért. Talán belebonyolódhatnék a történés részleteibe, de… eszem ágában sincs. Nem kívánom felidézni. Összefoglalva annyit róla, hogy talán hosszabb hetek, vagy akár hónapok kisebb nagyobb bennrekedt sérelmei és aggodalmai törhettek elő a ház lakóiból egy apróbb, egyébként talán nem is annyira komoly esemény kapcsán. De így mégis drasztikusra sikeredett.
Eredményeként most úgy alakult, hogy öten úgy döntöttünk, jobb, sőt, szükségszerű, hogy új lakást keressünk magunknak. Felvállalva ezzel akár néhány kényelmetlenséget, vagy kisebb nagyobb anyagi veszteségeket is. De amit egyszer korábban is írtam, azt továbbra is tartom, s ebben mindannyian egyetértettünk: elsősorban az a lényeg, hogy az a hely, ahova hazatérünk meleget, békét, nyugalmat, kényelmet nyújtson. Ez az alapja annak, hogy az ember a mindennapjait alapvetően kiegyensúlyozottan élhesse. Az elmúlt napok mindannyiunkat eléggé megviselnek. Lelkileg, és ennek jeleként fizikailag is. Így hát most keresünk.
Erről most nem mesélek még többet, mert nem kellene elkiabálni semmit. A lényeg az, hogy 4-5 szobás házat/lakást találni London azon környékén, s olyan áron, amit mi kitűztünk magunknak, s aminek a kibérlését még valahogyan meg is tudjuk valósítani, nos, nem könnyű. A piac, bármennyire is ez London, annyira nem él. De Paulonak csütörtök este „benyújtottuk” a felmondásunkat, a felmondási idő lerövidítésével, s a kauciónk egy részének beáldozásával, s ha minden jól alakul, akkor másfél héten belül elhagyjuk a házat.
Közben a „szendvicsemberkedés” kiegyensúlyozottan folyik. Bár egyre inkább kezd kirajzolódni a jövő, hogy ez nem lesz elegendő és kielégítő megoldás hosszútávon. A jövő héten most már nagyon remélem, hogy eljutok a Jobcentre-be (amolyan állami állásközvetítő irodahálózat), akiken keresztül terveim szerint rövidesen szert tehetek egy valamilyen professzionálisabb állásra. Mindeközben volt időm egy kicsit végiggondolni a szakmai érdeklődésemben az elmúlt évek során végbement változásokat is, s mivel minden abba az irányba mutat, hogy a menedzsment, a szervezés, bonyolítás irány fogott meg a legjobban, ennek kezdtem el jobban utána nézni. A helyi közösségben beszélgettem az egyik közösségi társsal, Gherardo-val – egy három gyermekes családapa -, aki egyetemi közgazdaságtan tanár. S kiderült, hogy komoly segítséget tud nyújtani, mivel betekinthetek az egyetemükön működő képzés anyagába, s amennyiben továbbra is érdekesnek találom, lehet értelme foglalkozni a képzésre való jelentkezéssel. Feltett néhány kérdést, ami alapján úgy tűnik, hogy a felvételimnek is komoly esélyei lehetnek. Talán az egyetlen nehézséget a diplomám átlaga jelentheti. De azon már változatni nem tudok. Ez van, ennyire fogtam az adást Székesfehérváron :) Mindezt összefoglalva a lehetőség egy 1 éves post-graduális Master (Msc) képzés lenne International Business szakirányon. S hosszú évek után először érzem úgy, hogy hajlandó lennék komoly energiákat, időt, s még komolyabb pénzeket is belefektetni ismét a tanulásba! Az érzés egészen felemelő. S ha végül nem is ez lesz a megoldás, azt gondolom a továbbtanulás valóban már csak idő kérdése.
Tehát a napok nagyjából úgy telnek, hogy reggel 6 és 6.30 között valahogyan felébredek, 7.50 körül a Sandwich Man-nél vagyok, 8.40 körül elindulok az első ügyfélhez, 9-re ott vagyok, majd kb. 2 körül érek vissza a bázisra, miután végiglátogattam a jelenleg 11 irodából álló klientúrát. A délutánjaink pedig az elmúlt napokban másról sem szólnak, mint lakás/ház nézésről. De legalább kezdem felfedezni Észak-Londont. S el kell mondanom, egy-két olyan helyen is jártunk, ami végre igazán meg tudott fogni ebben a MiniVilágban (= London). Ez a város is tud kedves, barátságos lenni, nem csak a vidék, amiről eddig is tudtam.
Tegnap este nem éreztem jól magamat, így nem mentem este az eucharisztiára. Így ma reggel végre megkerestem azt a templomot, amit egyszer kinéztem magamnak a buszról. Highbury Park-ban a St. Joan of Arc (Szt. Johanna) templom. Ott vettem részt a 11 órai misén. Kisebb zsibvásár volt, rengeteg fiatal család, sok hangos lurkóval. De tetszett, jól esett ott lenni, nem beszélve arról, hogy a templom szentje külön is vonzott :)
Azt remélem, rövidesen újra beszámolhatok majd – nem tervezek ennyi ideig hallgatni –, s az a beszámoló reményeim szerint már ismét vidámabb és reménnyel teltebb lesz. De egyszer fent, egyszer lent. S ez már csak mindenhol így van. Nincs ezzel gond, amíg mindenből tanulhatok.
„Ha az Isten becsuk egy kaput, valahol ablakot nyit.” A hitem őrzöm, s azt remélem, amíg tudom, s hiszem, hogy nem vagyok egyedül, s hogy az Életet nem nekem kell egyedül megoldanom, csak meg kell tennem érte, amit csak tudok, s akkor segítséget kapok hozzá, addig nem történhet semmi rossz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése