A fordulópont. Talán a hangvétel is kissé más, talán minden kissé más. Talán valami meghalt, valami válaszra talált, valami más újabb kérdéseket támasztott, valami véget ért, valami kezdődik, valami más lett... Ahogy "a régi mozi" mondja:
"Ha az Isten bezár egy kaput, valahol máshol ablakot nyit".
Elérkezett az idő. Vonatra szálltam, és Shropshire felé vettem az irányt. Elhagytam Londont. Azt hittem, gyakorlatilag végleg. Az út a PGL egyik legnagyobb aktív szabadidős központjába vezetett, ahol a "Tanulás az osztálytermen kívül" (Learning Outside the Classroom) program egyik zászlóshajójának számító cég képzi az elhivatott fiataljait.
A megérkezéskor szembesültem azzal, hogy 41 aktuális trainee-ből én vagyok az egyetlen nem-brit. Valamint, hogy az átlagéletkort 5-en tornáztuk fel a 23 év környékére, ami azt jelentette, hogy a többség 19-21 között mozgott. Ebből eredtek már alapvetően korosztályos és nézőpontbeli különbségek. A szélrózsa minden irányából érkeztek a fiatalok, ki 3, ki 6 hónapra. A cél megegyezett: gyerekcsoportokat vezetni, oktatni, szórakoztatni. Szabadidős tevékenységek, aktív kikapcsolódás, valamint a programok közötti szabadidőben felügyelet, "istápolás". Roppant vonzó volt, nagyon színes, nagyon élénk, tele energiával, vidámsággal.
Azonban teltek az órák, a napok, s úgy éreztem, valami nagyon nem stimmel. Nem tudtam látni magamat ebben a közegben hónapokig, azt éreztem meg, hogy ebben a munkában - ami egyébként roppantul magával ragadott - lehetnék valóban önmagam, adhatnám egészen önmagamat bele, de NEM tudom magamat tökéletesen kifejezni, s valóban beletenni mindazt, ami én vagyok, amit valóban mind beletennék. (Szívesen végezném ugyanezt a munkát magyarul, bármikor!)
Bármennyire nem gondoltam volna korábban, úgy éreztem, hogy nem lennék képes kezelni azt, hogy ennyire egyedül állok, mint "bevándorló", s bármennyire is azt mondom, ma már a mindennapi életben az angol nem okoz problémát, ez egy egészen más közeg volt, túlságosan intenzíven specifikus. Nem ment, mert nem.
Bármennyire is az volt az álmom, hogy "angolul élni", a vidéki Anglia összes szépségével, valahogyan ez az álom összetört. S talán az is közrejátszott, hogy olyan munkát találtam, ami után nem kívántam volna mással megpróbálkozni itt. Azt érzem, az, hogy magyar az anyanyelvem, most vált igazán fontossá. Most értettem meg, mennyire kifejezőbb tud lenni az egyéniségem, ha magyarul cselekszem.
S nem lehet véletlen, hogy ebben a környezetben éreztem meg annak a súlyát is, hogy akármennyire is szeretek itt, akármennyire is nevezhetem Angliát egy szerelemnek, mindvégig kitartottam a mellett, hogy én nem keresek itt új barátságokat, hiszen nekem megvannak azok, akik fontosak számomra. S ez a helyzet, amibe kerültem, megölte ezt a szerelmet, ami talán, ezek után belátható, mégsem lehetett a legjobb számomra, bármit is áldoztam érte fel, bármit is tettem meg érte. Maradhattam volna tovább, harcolhattam volna a szerelemért, de több kívülálló ok miatt meg volt kötve a kezem, amiért a döntést nem halogathattam. Ezeket most kár is lenne részletezni, de nyilván, ez sem volt véletlen, hogy így jött ki.
Azt hiszem, mindez kellett ahhoz, hogy a Nagyfőnök ismét elérjen, ismét teret nyerhessen egy konok elképzelésem kivitelezése közepette. A saját elképzeléseimmel hiszem, hogy nem volt semmi komolyabb gond. Nem mondhatni, hogy a terveimben szerepelt volna bármi olyasmi, ami helytelen, vagy bűnös lenne. Csak egyszerűen, valahogyan "nem volt kerek". S mint mindig, most is ahhoz kellett folyamodnia (Neki), amihez már nem először: "Rendben, akkor tedd, amit tenni akarsz. Mit tehetnék? Az akaratod a tiéd, akkor majd ott és abban szólítalak meg, ahova mész."
Megszólított.
4 nap után, egy teljesített vizsgával a hátam mögött búcsút mondtam a parknak. S visszatértem Londonba. Befejeztem a csomagolást, s a csomagjaim nagy részét egy szállító cég szombaton begyűjti, s indulnak Magyarországra.
Gyászolok, félek, s nem tudom, mi vár, de hiszem, s tudom, hogy ennek most így kell lennie. Ezért aztán nem adom fel, ahogy soha sem, nem torpanok meg, s nem vesztem a hitemet. Most is tudom, hogy vár rám valami, valami nagyobb, valami fontosabb. Áldozatok mindig vannak, de az oltár, hogy ott van, annak oka van. Így hát áldozok, újra.
De ez most a jelen, amiről soha nem egyszerű beszélni. Ennek még érnie kell, hát hadd érjen.
Hétfőn 62 Warwick Road ajtaja bezárul számunkra. Most még alakul, hogy vajon meg tudom-e látogatni Andrisékat Skóciában, vagy a kedvenc Norfolk-i partokon sátorozok majd egy hetet, még nem tudom. De köszönhetően Katának, nem kell aggódnom, mert nála meghúzhatom majd magam néhány napra, itt Londonban, két célpont között félúton, vagy éppen, ahogy alakul.
Június 21-én pedig Nagia, Carly, Joel és én célba vesszük Glastonbury-t, hogy fesztiválozzunk egyet. S ha minden úgy alakul, akkor visszatérve Somerset-ből - remélhetőleg többek között egy kis U2 Live élménnyel például -, buszra ülök, s június utolsó napjaiban valamikor újra találkozhatunk Magyarországon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése