"Abban vagyunk szabadok, amiben kontrollált formában válunk alkalmassá arra,
hogy az adottságainkat, készségeinket megéljük."

2016. december 1., csütörtök

barátos vs. small-talkos

Arra szántam rá magam hosszas vívódás után, hogy egészen laikusként, de megannyi gyakorlati megfigyelés/obszerváció (!) és sok pszichológiával és személyiségfejlődéssel foglalkozó olvasmány-élmény után egy rövid feltárással élnék a barátság és a small talk kapcsolatáról, még inkább korrelációjáról.


Megállapításom szerint komoly összefüggés figyelhető meg a vizsgált egyedek túlnyomó többségénél. De komolyra fordítva a szót, hadd kezdjem egy saját vallomással, vállalva ezzel az őszinteségem bármely következményét:
én amolyan barátos ember vagyok, és nehezemre esik a small talk.

[Tisztázandó: a small talk alatt azt a (per definitionem) önmagáért (?) létező informális diskurzust értem, mely nem hivatott kiszolgálni semmiféle körvonalazott, kötött témát, mint a beszélgetés tárgyát, tehát nem célja lefedni, vagy megoldani bármit is. Pusztán kapcsolatot létesít a kommunikáló partnerek között, biztosítva ezzel egy rövid érintkezés lehetőségét. De ne feledjük: az első - a továbbiakra vonatkozóan erősen befolyásoló és meghatározó - benyomás megszerzésére állítólag maximum 15, más iskolák szerint csak 4-8 másodpercet szánunk egy idegennel való találkozáskor!]


Pedig amúgy fenomenális, mármint a small talk. Nem kíván elköteleződést, nem akar világot váltani, ellenben összehoz két-há' embert, akik ezzel röviden és - ha kölcsönösen jók benne, akkor - hatékonyan kifejezhetik egymás iránti érdeklődésüket. Mondhatjuk, hogy megfelel a megboldogult, virtuális facebook poke/bök "jelelésnek", s annál még eredményesebb is.

Eddig nem sikerült elsajátítanom.
[Persze, a chat (társalgás) is egy lehetőség, abban már van rutin is, de az árnyalatnyi különbségek döntőek az eddig felsoroltak között. Ez utóbbi már közel sem olyan frappáns, mint rövid és kevéssé tartalmas rokona.]


Miért nem sikerült magamévá tenni? Nos, itt jön az ígért sufni-professzorkodás.
Azért, mert én barátkozó típus vagyok. A közeli embereim értéke kimagasló számomra. Roppantul szeretek beszélgetni, kérdezni, hallgatni, figyelni és megfigyelni, persze véleményt formálni is, no és "okosnak lenni" is. S bár egy tipikusan nyitott ember vagyok, ezt a vonásomat azonban a mélyebbre vonatkozó érdeklődés uralja és irányítja. Ezáltal nehezítem meg önmagam helyzetét.
Nehezítem, amennyire megfigyelésem szerint a small talk szakmai környezetben felbecsülhetetlen, vagyis valódi értékeit tipikusan officiális (!) környezetben képes érvényesíteni használói érdekében. Amolyan igazi kapcsolatépítős dolog.

Különös ez az áthallás, igaz? Évek óta kapcsolatépítéssel, közösségfejlesztéssel - mi több közönségkapcsolatokkal (ha már a pr-nek van ilyen elnevezése) - foglalkozom. S úgy is érzem, hogy a kommunikáció nekem való iparág. Azt mondják, megy nekem, sőt, hogy elememben vagyok benne. S meglepődnek, akiknek elmondom az eddigieket. Mondván: "micsoda? te? nem tudsz beszélgetni bárkivel, bármiről, azonnal?"
Ez azonban nem erről szól. Ez nem beszélgetés. Ez felületen történő kezelés, érdekek burkolt kinyilvánítása, jelbeszéd, gesztusok játéka, gyors információközlés, névjegykártya cserélő ceremónia, összekacsintás stimuláló, önérvényesítő stand-up glimpse, a legnagyobbak elevator speech-e, a legegzaktabb pitch. Mindez jól öltöztető szöveg-köntösben és egy adott helyzethez való alkalmazkodás készségének kimagasló használatával prezentálva. Kínaiként merném használni az intelligens böfögés metaforát is rá.

Nehéz művészet, és az egyszerűségében bonyolult. Nekem. S ezért tisztelettel és irigyléssel vagyok azok iránt, akik ennek a kommunikációs villám formának mesterei. Belekezdeni nem tudok, ha benne vagyok, nem tudom, érdekel-e egy perc erejéig a másik, ha pedig proaktívkodom, biztosan egy teljesen blőd témát kapok fel.
A small-talkossal szembe állított barátos nézőpontot, hogy mi a lelki recept a mélyebb barátságokhoz, most nem fejtegetem. Nem a grált rejtegetem az utána sóvárgó lovagok elől, csak éppen nem kíván ez a bejegyzés megmondani senki számára semmi tutit, mert nincs olyan. (S még csak nem is amolyan intro-/extro- jellem-izé-alapú.) Nincs recept. Amik vannak, azok a talentumaink. Kinek ez, kinek az jut, s ez nem kiszúrás. Mind kegyelem.

De! Kedves együtt érzők, akik szintén "be kell érjék" mélyebb baráti kapcsolataikkal. A másik oldalon állók megtapasztalásából eredő konzekvencia: a két csoport között az irigylés kölcsönös!
Tehát, a barátságok fontosak a kiegyensúlyozott lelki élethez, a small talkok pedig olyan kapukat képesek megnyitni, amiket még a barátok sem. De ezek szerint elmondhatjuk, hogy vagy barátokat, vagy lehetőségeket kaphatunk az élettől, a kettő együtt pedig már a luxus kategória.



Konklúzió: aki tehát az elmélyült kapcsolatokban jó, annak keserves erőfeszítés megtanulni hirtelen frappánsat, odaillően lényegtelent mondani. Ellenben az éles eszű gyorstüzelő, aki lehengerlően tud váltani "topic"-ot, és mindenhez van egy rövid, találó megjegyzése, akár egy idegen társaságban is, jó eséllyel tudhatja magáénak az egyik legnagyobb névjegykártya gyűjteményt, mégsem tud kivel leülni kétszer egymás után egy kiadós sörözésre, vagy felhívni bárkit, csak azért, mert megteheti, bármikor.

Amit tenni lehet: kitartóan fejlődni, dolgozni önmagunkon.
Tanulni, és gyakorolni, majd ezt újra és újra.


képek forrásai: understandrussia.com, Relep, someecards.com, jamestrobo.com, wisestep.com, socialmediaillumination.co.uk

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése