Először is, a legutóbbi búcsúsoraimra örömmel reflektálva, a családom úgy tűnik, jól van! Éljen! Köszönöm mindenkinek a rájuk gondolást!
A buszon való utazások során a "puszta bambulás" tömör kifejezése az utóbbi hetekben képességeim összefoglalásának. Kimerítő és megpróbáló napok, dupla műszakok, szünet nélküli 11 órák a pultban, kb. 50 munkaórák hetente. Nem maradt igazán erő sem összeszedni, még kevésbé mondatokba foglalva leírni a történéseket. Ezzel talán a rendszeresnek mondható visszaemlékezésekre eddig jellemző, mindent összefoglaló élménybeszámolók talán hiányolni fognak egyes részleteket, de valószínűleg a jelentőségük sem akkora, ha ki lehet hagyni őket. Bevallom, valóban nem tudok felidézni nagy történeteket. A folyamatos szabadságolások miatt osztozunk az egyébként jól megosztott munkaórákon kevesebben, ennek köszönhetően az amúgy is nyugodtan "határozottan stresszes"-nek nevezhető munka még egy leheletnyit durvábban hatott. A többi kollégákkal együtt napról napra fáradtabbakká, ingerültebbekké válva nem kis lelki terrort éltünk meg mostanában úgy egymás között. Az ugrásszerűen megnövekedett bárban töltött idő kihozta annak a tényét, hogy a tapasztalat hiány és a személyiségemből eredő puszta tény, hogy nem vagyok egy kapkodós típus, tőlem nagyobb erőfeszítést, a feletteseimtől pedig több türelmet igényel. De ugyanezzel együtt megértettem, hogy van, amit képes vagyok teljesíteni, van amit már nem, s ha így megfelelek az elvárásoknak, rendben van, de ha nem, akkor nyugodtan tehetnek komolyabb lépéseket is, nem fogom zokon venni. De egyelőre úgy tűnik, működik a dolog, dolgozom itt tovább, csak olykor meg kell vívnom a magam harcait egy-egy kritikusabb, vagy kekecebb, provokáló manager-rel, ami többnyire az alázat és a nagy-levegő-nem-szólok-vissza gyakorlásához tökéletes környezetet biztosít. Remek kis gyakorlatok! Elképesztő, az élet mennyit tud adni, ha nem befordulással, megszeppenéssel, netán sértődéssel reagálok, hanem elfogadom az adott helyzetet, s megpróbálok tanulni belőle, megérteni, miért történik, mit tehetnék én jobban, vagy pedig ha már magamból úgy érzem, nem tudok többet adni, egyszerűen ráhagyatkozni arra a hitre, hogy az események, az élet történik, a nélkül is, hogy én elfogadom, vagy sem. Nem én irányítom a körülöttem lévő világot, a világot amiben én élek, s ami nem értem van, hanem mindenkiért. Mindenki éppen ugyanabban a pillanatban ugyanazt az életet éli meg, csak a saját szemszögéből. Tehát nem is várhatom, hogy a saját nézeteim, elképzeléseim minden alkalommal érvényre juthatnak. Hiszen körülöttem, csak akár a közvetlen mindennapi életemben is legalább 50-100 emberrel osztozom ugyanazokon a momentumokon. S mindennek az én hitem szerint egyetlen ismerője van, egy Valaki, aki mindezt látja, tudja, érti, s a tenyerén hordozza minden egyes teremtményét. S mivel Mindenkit, ezért minden pillanatnak van valamilyen oka és célja valaki életében, amiért annak a bizonyos eseménynek éppen úgy és éppen akkor történnie kell életünk mozivásznán. Azonban ennek megértése, hogy mi miért történik éppen úgy, ezt már közel sem bizonyos, hogy én mindig érthetem, hogy egyáltalán a képességem meg van-e ehhez, még kevésbé irányíthatom, tehát meg kell tanulnom elfogadni, s a lehető legjobbat próbálni kihozni folytatásként. Persze ez nem jelent tétlen sült-galamb effektust. Nem arról beszélek. Hanem talán az elfogadásról, a türelemről, vagy éppen az alázatról. S mindent megad az övéinek, amire csak szükségük van. :) S ezt is tanulom észrevenni, mennyi mindent kapok a hét minden napján, minden órájában, s jó érzés megköszönni, jó érzés elmosolyodni, ha éppen felfogom egy apró örömet okozó mozzanatban, mi is történik velem. Kapok, sokat kapok.
Megérkezett Réka és Ákos!!!! Igaz, hogy kisebb csúszással, de hétfőn éjjelre futottak be. Dél-Nyugat Angliában voltak napokig, s most maradnak néhány napra itt, a lakásban, Nagia szobájában – aki ugye továbbra is otthon, Görögországban sütteti magát – kicsit kiélvezni Londont.
Erről jut eszembe, frissítsük a helyzetképet: franciák el. Most olasz heteket élünk. Roberta egy kb. hónapra érkezett, nyelvet tanulni. Velence környékéről származik, Milánóban él és a Gratia című divatlap egyik szerkesztője. Paulo-val osztoznak az egyik szobán… Paulo átalakította a nappalit, s oda beköltöztek – várhatóan hosszútávra – John és a párja, - bocs kedves C…, de nem tudom még a pontos nevedet –. Ők eredeti britek Manchester környékéről, Stoke-ból származnak. 5 éve együtt, fiatalok, John egyfajta alapítványnál dolgozik – ez az alapítványosdi Angliában valami hatalmas üzlet és nagyon elterjedt –, a párja pedig egy híres angol fodrászmester szalonjában fodrász Covent Garden-ben (közel Soho-hoz, ahol pedig ugye én dolgozom, tehát a belvárosban, egy nagyon jó kis negyedben). Szimpatikus emberek, örülök, hogy ismét normális népeket sodort ide az élet. Nem beszélve arról, hogy eredeti angol lakótárs igen ritka érték errefelé :)
Valentina és Guendalina pedig Livorno-ból jöttek kb. 6 hétre, már csak 1,5 hét van hátra. Ők egy testvérpár, a mellettem lévő szobában laknak. Vidámak, rendesek, többek között a házat is egészen tisztán tartják :) (egyébként jövő héttől lesz takarítónőnk heti egyszer!), mi kellhet még.
Ha az olaszok is távoznak, még nem tudni, mi a folytatás. Paulo-nak végre saját szobája lesz – a saját bérleményében – újra, bár nem mintha annyira bánná a "lakótársát". De itt is jelzem, hogy kb. augusztus 24-től az egyik double room pedig újra kiadó, lehetőleg egy fő részére, hosszútávra.
Paulo-nak ma van a születésnapja, 35 éves lett. Ami pedig nagy hír, hogy ismét dolgozik, már lassan egy hete, egy olasz vendéglő chef-je lett, szintén Soho-ban, s tegnap már elő is léptették, így már ő a helyettes főszakács, ami nem egy rossz pozíció, bár a felelősség és a munka nem egyszerű, de hát mi az a konyha környéki munkákban.
Az én életem remélhetőleg a jövő héttől normalizálódik kicsit. Csökken a heti órák száma kb. 10-15 órával, ami azért nagyon nem mindegy. Ismét több időm lesz regenerálódni, töltődni, élni a magam életét.
A közösségbe most már valóban bekapcsolódtam. Mit is mondjak róluk röviden? Egész sok lengyel van, de elgondolhatjátok, hogy nem szenvedünk hiányt a színességben itt sem. Ugyanígy a közösséghez 3 kispap is tartozik, mind a Világ különböző pontjáról (az egyik japán, a másik talán bolíviai, a harmadik…). De ami ide tartozik még, hogy 27-én pedig már voltam házi liturgián is Magda-nál (szintén lengyel) többed magammal (kínai angol, amerikai német, egy másik lengyel talán). Magda egy felsőbb közösségbe járó idősebb hölgynél lakik egy nagyon jó környéken (Worrington Crescent). Ezen a környéken, nem messze innen van háza többek között Madonnának, vagy akár Paul McCartney-nak is.
Volt egy eucharisztia, amire már szintén mentem készülni is, majd az első olvasmány intése sikeresen rám jutott. Nem vittem túlzásba, de itt mellékelem:
First Reading, Genesis 18,20-32 – 24.07.2010:
"This reading says me not to be embarrased to ask God for anything. We must dare to ask. And he gives us everything we need. I invite you to listen to it."
A múlt héten szombaton templom után először vettem részt egy késő esti mulatságban, végül egy kubai bárba keveredtünk – Vale (ntina)találkozott egy-két ismerősével, s vele tartottam – Camden-ben egy nagyon jó pofa, jól ismert Stables Market – öreg gyárépületben üzemelő kis kulturális központ, boltokkal, szórakozóhelyekkel, s mindez egy öreg akár még valóban ex istálló is lehet – épületegyüttesben.
Tegnap pedig este 10-re Rékáék elém jöttek a Balans-ba, lófráltunk egyet, szegettünk egy kifőzdében, majd beültünk az Old Compton Street-en, de nem a Balans-ba, egy bárba sörözgetni, beszélgetni. Jól esett, nagyon jól. Amolyan igazi nyugis kikapcsolódásnak sikeredett. 4 körül már sikerült is ágyba keverednem. De tényleg jó, hogy itt vannak! Az első látogatók! :)
Drága Édösanyám, Neked meg küldök velük valamit sok szeretettel! :)
Csókoltatok Mindenkit, legyetek szépek, üdék és fiatalosak! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése