"Abban vagyunk szabadok, amiben kontrollált formában válunk alkalmassá arra,
hogy az adottságainkat, készségeinket megéljük."

2010. május 19., szerda

A szoba már kész

No, itt vagyok, készen, hogy végre kiadósabb beszámolót tegyek az elmúlt majdnem 1 hétről. Éppenséggel, ahogy az órára nézek, egy hete ilyenkor gördült ki a busz a városligeti pályaudvarról, s ilyenkor már valahol az Üllői úton vánszorgott talán.

A buszút... eltelt. Nem volt különösebben fárasztó, sem nyomorgós, köszönhetően a sofőröknek, akik a csekély létszámú, de annál elszántabb kisebb magyar utazóközönséget azért nagy odafigyeléssel a lehető legjobb helyekre organizálta. (engem speciel háromszor költöztettek el, hogy aztán végül kiköthessek közvetlenül mögöttük.) A népség elég vegyes volt, ezért aztán valóban jobb volt elől, egy dupla ülés, egyedül. Lássuk be, megdolgoztam érte valamelyest: Bécsig kettő vietnami úriember ült mögöttem, s lényegében megállás nélkül be nem állt a szájuk. Ezek után könnyen el tudtam dönteni, hogy Vietnam még sokáig várhat rám.
A lényeg, hogy valóban szinte teljesen gördülékenyen elröppent a 26 órás utazás, s azt hiszem kb. 4-5 órát még aludtam is, ha összeadom a kb. óránként megszakadó szendergéseimet.

Itt jegyezném meg, hogy már javában Ausztriában jártunk, amikor Réka (unokatestvérem) megküldte leendő szobaadóm telefonszámát, akit azon melegében fel is hívtam, ugyanis egészen május 12. sötétedésig nem volt bizonyos, hogy egyáltalán lesz-e hova megérkeznem. De köszönet Rékának - köszi Réka! :) -, aki tényleg már nem először oldja meg lakáskérdésemet, ez is körvonalazódott. Paulo vár.

Annyit még a buszút történetéhez, hogy a buszt a Csalagúton hozta át a vonat - igen, mégis Apu, jól sejtetted, nem tudtam, állítólag 2008 óta járnak így -, alagútba tömött rabszállító jellegű dobozvasút, abba belepréselve a járművek, amikbe pedig találhatóak az utasok... egészen furcsa érzés volt (mint töltelék egy gigamega-hurkatöltőben?!). De a lényeg az, hogy a határon a lelkes francia határőrök azért egész komoly vizsgálatot tartanak továbbra is, s, na kit sikerült kiszedniük a sorból, hogy külön átvizsgálják a poggyászát, miután átment már 29 scanner-en???? Így is van, that was me! :) De nagyon kedvesen elcsevegtünk a nővel, mondta, hogy kint sem lesz könnyebb elhelyezkedni, mondtam neki, hogy sebaj, aztán elbúcsúztunk. Persze azért egyszer muszáj volt rácsapnom a kezére, amikor majdnem meggyűrve pakolta vissza a nyakkendőimet! Javasoltam neki, hogy a csomagolást talán bízza inkább rám :)

Megérkezés a Victoria Coach Station-re, London. Megérkeztem, 13-án csütörtökön kb. 17:30 körül, kisebb csúszással, de nem sokat számított.
Mivel ha eddig idő bővében is lettem volna - mondjuk egyébként abban vagyok még most is, csak kérdés, mire akarja szánni az ember azt a bizonyos idejét -, itt aztán végképp sikerült elütni az időmet! Miután kellemes kacagások közepette, mint egy túlméretezett karácsonyfa, búcsút vettem hős sofőrjeinktől és az út során megismert Orsitól - aki szintén Londonban keresi a kenyerét január óta, s szerintem őt még az is lehet, hogy kapualjig vitte a busz, ki tudja, de ott maradt velük mindenesetre :) -, nekivágtam a városnak. Nem jutottam túl messzire, mert a Victoria metróállomásnál várt egy újabb kb. majd' egy óra, míg sorba álltam az OysterCard-omért (londoni tömegközlekedési kártya, bérletszerűség, kép nélkül, feltöltős, leolvasós rendszerhez kitalálva, metrón-buszon tökéletes).
Majd nekivágtam a metró-rengetegnek, amivel nem is lett volna gond, ha nem lépcsők hosszú során vezetne az út ugye, ahol én a következő poggyászaimmal közlekedtem: hátamon a 70 literes vázasom, húzom a kb. 110 literes gurulós Diadora-mat, rábaszarintva a 60 literes Kipsta sporttáskám, egyik vállamon a Crumpler Super Boomer XL a laptoppal és az egyéb kézipoggyász tartalommal, a táskák tetején pedig ott libikókázik a rollerem.
Ha azt mondom, hogy még az amúgy közönyös kozmopolita nagyváros is hullatott értem egy-két könnyet szánakozva, SŐT, még kétszer segítettek is nekem, amikor már tényleg csak a tudat hajtott előre, hogy "egyszer, valahova, biztos odaérek, csak kitudja, mikor, hogyan, és hova", akkor azt hiszem leírtam a szituációt.
Egy átszállással és jó néhány metróállomással később meg is érkeztem a Holloway Road állomáshoz, a Picadilly Line-on. Felhívtam Paulo-t, aki 15 perc múlva odaér. Megérkezett, nem 15 perc múlva, de ez mindegy is volt akkor már. Örültem, hogy megismerhettem. Paulo egy lassan 35 éves brazil srác, több, mint 5 éve él itt, s érkezésem előtt 2 héttel kibérelte élete első egész lakását, ahol jelenleg is leledzem, ami azt jelenti, hogy az eddigi "csak egy szoba"-k helyett most úgy döntött, ő lesz a főbérlő, így ő bérli a lakást a landlord-tól, s majd a leendő lakótársak tulajdonképpen tőle bérlik majd a szobáikat - lásd: én.

Hadd fűzzek itt bele valamit. Hatalmas. Aki ismeri a helyzetet, az ugorjon egy bekezdést, de muszáj elmondanom, mit jelent a landlord. (a miénk egyébként a szomszédunk) Szóval, ez Nagy-Britannia, vagyis az Egyesült Királyság. Itt királynő van. Neki pedig egy országa, ami földet jelent. Ez ismét csak Nagy-Britannia. Övé minden, "Isten óvja a Kiránynőt!". Na most: itt van akár London. Erzsébetünk azt mondja, hogy kérésre, rangra, vagy egyéb eszközölésre ad egy embernek amolyan leasing jogot egy területre, van, akinek 40-60-100, másnak 250 évre. Nos, ő a landlord. S ő onnantól lízingeli pl. London egy falatkáját, mondjuk tele házakkal... ilyen ez az UK...

Tehát Paulo. Kilépett chef, aki most nekivágott ennek a nagy tervnek, hogy végre saját házban élhessen, ahol ő van otthon igazán, s mindenki mást ő fogad majd be.
Érdekes, elgondolkoztató, vajon engem ez mozgatna-e. Úgy értem, ha már valahova beköltöznék, inkább már magam, vagy max. 1 valakivel, de érdekes, hogy vannak akiknek az is elég, ha ők lehetnek otthon, van végre nappali is, s pl. a mosdó, ami fölött minden reggel min. 4-5 ember megmossa majd a fogát, s aztán teleköpi... nos, végül is az is éppenséggel majdnem az övé, elsősorban.

A tervei tetszenek, a házon is van még javítgatni való itt-ott - de képzeld Rita, nekem is lehet paradicsom palántám végre!! :) - számolgatjuk a tervezhető kiadásokat, igyekszünk majd környezettudatos háztartást fenntartani, s úgy válogatni a betelepülőket, hogy a rezsit is alacsonyan lehessen tartani, valamint a lakás is élhető maradjon.
Ugyanis egyelőre ketten vagyunk, valamint Paulo Maria nevű barátnője néha-néha. Ő egyébként londoni muszlim, kedves lány, bár nem sokat látjuk egymást. A lakásról rövidesen lesznek képek is, de egyébként tágas közlekedő részei vannak, két szintes, alul hall, nappali, Paulo-ék szobája, egy nagy konyha, ahonnan egy terasz nyílik (ami tulajdonképpen a földszinti utcai kisbolt hátsó végének teteje. De hasznosítható felület, csak nem éppen valami mutatós féle. De majd a paradicsom palánták!!!!
Emeleten közlekedő, fürdőszoba, wc, kettő "double room", tulajdonképpen annyit jelent, hogy nagy alapterületű szoba, franciaággyal, de persze a megfelelő kényelemért egyedül is tökéletes (a terv az, hogy pár hónap múlva átköltözöm az egyikbe), s egy "single room", amibe tegnap költöztem be - eddig az egyik nagyobb szobában voltam, mondván, hogy tök mindegy, de azért már szerettem volna végre berendezkedni.
Paulo nem szeretné teletömni a lakást, úgyhogy a terv az, hogy inkább egyedülállóknak kiadni a szobákat. Nem olyan nagy biznisz, de megéri az életminőségért cserébe. Jó gondolat. Egyébként ezért is vágott bele ebbe az egész ház-témába. Mondván, nincs értelme egész nap gürizni, hazamenni lezuhanyozni, s lefeküdni, aztán ugyanez másnap elölről. Inkább saját otthon, többet otthon, elvégez egy tanfolyamot, elmegy személyi edzőnek - túlsúlyos angol hölgyek előnyben -, mondván, minek hajszolni mindenben csak a pénzt, ha ezzel az életkörülményeidet rosszabbítod. Inkább keresni kevesebbet, de szeretni megélni a mindennapjaidat.
Ez is pipa.
Szóval egészen jól megértjük egymást :) Reméljük, ez így is marad :)

A napok telnek. Tegnap végre leraktuk a szobám laminált padlóját. Olyan jól ment, hogy el is gondolkodtunk, ne vágjunk-e bele ilyesmi üzletbe. A lenti nagyszobát, igaz, hogy anyaggal együtt, de 400 GBP-ért csinálta meg egy szaki... nonszensz!

Az első napok nem teltek a legfényesebben, már ami a hangulatomat illeti, de hála Istennek a helyzet határozottan javult - köszi csilingelő hangú Rita! :)
Furcsa volt rádöbbenni, hogy kijöttem, hogy eljöttem. S, hogy ki tudja, mi jön. Bár szinte mindenki azt mondja, hogy el fogok én boldogulni itt, de azért jó lesz már megélni, majd egy kicsit jobban "már itt lenni".

Tolódnak az ügyintézések, a munkakeresés is, úgyhogy csak holnap kezdem el körbejárni a már kiszemelt éttermeket, kávézókat. Egyelőre mindenféle teendők úgy elvitték a napokat, hogy alig lehetett észrevenni. Bár azt hiszem volt mit kipihennem is, úgyhogy azért azzal is mentek az órák. Várost nem nagyon járok, mert nem érzem magam turistának. De még munkám sincs, így itteninek sem.
De tegnap Kósa Kata, akit még 8 éve ismertem meg a szintén London felé tartó buszon, meghívott - jó kis helyre költözött éppen -, úgyhogy keresztbe utaztam a várost a metróval - én északon, ő délnyugaton. Visszafelé viszont gondoltam egyet, s elindultam a rolleren (lehet, hogy scooter lesz lassan, bocs, mert mindig javítanom kell, mert itt aztán mindig téma, hogy "Luk et deet, ö szkuutör, kuul"). Na, ez az utam nagyon tetszett. Ilyen városnézésnek volt értelme. Az utam East Putney-ból Fulham-en keresztül vezetett, s egészen más hangulatú városrész, mint ahol én lakom. Kertvárosias, "egyensorházasabb", amolyan tüpise.

Azt hiszem, mára nem írok többet, ezt sem fogja tudni senki sem végigolvasni :)
Legyetek jók! Itt is köszönet mindenkinek, aki bárhogyan is, de velem tart :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése