- A kicsúcsosodás. Katarzis.
Elérkezünk a mondatok számát tekintve
a himnusz közepéhez, egyben a legrövidebb,
a többi összetetthez képest egy éppen csak kibővített
tőmondathoz. Pál eddig sem vitte túlzásba a kijelentései
megmagyarázását. De ő megteheti, ő már letett annyit az asztalra,
hogy elgondolkodjunk:
na, jó, de mégis mit ért alatta?
És itt van értelme.
Mert: hogy’ meri éppen ezt
a mondatot így kiemelni?
Egyáltalán, mi alapján jelentheti ki ezt?
„A szeretet nem szűnik meg soha.”
- Nem akartam sokat írni ehhez.
Hiszen a mondat ereje többek között
éppen abban is van, hogy csak ennyit mond.
Minden szót önmagával definiálni pedig nem lenne
túl építő jellegű. De…
- Megszűnik vagy elmúlik?
Bennem, benned, vagy mindenben?
Ha mégis úgy érzem valamiről, hogy megszűnik,
akkor az mi lehetett, ha szeretet nem?
Ha pedig nem szűnhet meg - tehát mindig van -,
akkor egyáltalán valaha képes voltam már igazán
felfogni - tapasztalni - a létezését? Annak, ami mindig van?!
- Soha?
Soha ne mondd, hogy soha. Ő meg le meri írni ezt is, csak így, egyszerűen, egy ilyen kurta mondatban. Ráadásul ez valami jó dologra vonatkozik.
Jó ég, mi lehet az, és honnan eredhet, ami nem szűnik meg soha?
- Tényleg katartikus.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése