„Mindent eltűr, mindent elhisz,
mindent remél, mindent elvisel.”
mindent remél, mindent elvisel.”
- Ez egy túlságosan tartalmas mondat. Egy napig írnék róla. Azt éreztem egy héttel ezelőtt, a himnusz a maga stílusával nem tudja majd részletezni a szeretetet ennyi soron át úgy, hogy ne váljon egyhangúvá, önismétlővé. De a tartalom egyre intenzívebb. Egyre tömörebb is, így nő a sűrűsége, a halmazállapota. Fokozódik.
- Tűr.
Eltűr. Hogyan lehet a tűrés egy szerető cselekedet? Az egy szenvedő ige, negatív töltettel. Egy áldozathozó, de nem a jó értelemben. De persze értem, mit akar mondani ez a kifejezés, de ezt felfogni?!

- Ha hiszel valakiben, azzal a megbecsülés ajándékát adod neki. Az pedig alapanyag bátorsághoz, önbizalomhoz, lelki nyugalomhoz. Hát mi akkor a hit, ha nem szinonima a szeretet valami egészen emelkedett szintjére? (S akkor ez a valami lehet még emelkedettebb önmagánál?)
- De nem mulyaság, vagy hiszékenység.
- A reményhalról már sokat hallottunk. Ő ér be utoljára a versenyben a ponty és a keszeg után. Remény nélkül nem érdemes belefogni semmibe. De ha remélni tudunk, máris bizalmat fektetünk abba, amire, akire vonatkozik reményünk. Ez pedig már a korábbiak.
- Talán Pál kissé meg akart könyörülni ennek a bejegyzésnek olvasóján (és rajtam), s egyszerűen csak választott egy újabb erős kifejezést a tűrés értékének tovább hangsúlyozására, ezzel nem indítva el bennem újabb gondolatözönt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése