„Most még csak töredékes a tudásom,
akkor majd úgy ismerek mindent,
ahogy most engem ismernek.”
- A napok során megismert és jól körbejárt töredékesség. Saját magáról is bevallja, hogy az ő tudása is kevés még. Aki egyébként egy szent. Egy nagy szent, egy nagy térítő, olyan ember, akit sokan követtek példája nyomán.
- A következő gondolat viszont, közeledve a végső csapást mérő nagy záró mondathoz, ismét rémítően tömör, sűrű. Benne van maga a majd akkor – amiről tehát tudjuk-e mi (lesz) az (?) –, benne van, hogy az ő ismerete, tehát a miénk, az emberek ismerete milyen lesz akkor, de ami mindezeknél megrázóbb: „ahogy most engem ismernek”.
Kik? Ahogyan az Atya, a Fiú, a Szentlélek, a Szentháromság ismer bennünket? Netán az angyalok? Vagy ahogyan mi, emberek ismerjük egymást?
Mindent tud rólunk a világ? Mi mit tudunk másokról? Mit tudunk a világról?
S ezek a tudások alapján ítéljük meg egymást? Ennyik alapján?
- Mi az, amit nem akarjuk, hogy tudjon rólunk bárki is? Biztos van. Nekem is van. Na. Az Atya ezt is ismeri. (Innentől nem is olyan sérthetetlen és misztikus. Máris nem csak én tudok róla.) De vajon az ilyen féltett titkaik mennyire befolyásolnak másokat? Hiszen az enyém is kihat, meghatároz engem, különben nem ragaszkodnék hozzá, nem félteném másoktól ennyire.
S ha ilyeneket nem tudunk egymásról, ilyen meghatározó dolgokat, akkor milyen alapon is ítélünk? S ítéletünk mennyire lehet helytálló?
- Másokat tartunk valamilyennek a saját képalkotásunkon keresztül.
- De csak úgy tudunk másokat szeretni, ha önmagunkat is szeretjük.
- Ugyanakkor, amit a legjobban utálunk a másikban, az pedig a magunk gyengesége.
Hát szeressünk. Szeressük önmagunkat, elfogadva és tudomásul véve saját gyengeségeinket is, s akkor tudni fogjuk szeretni a másokat is, akik szintén gyengék ebben-abban, de „na és”. Emberek vagyunk.
Fogynak a gondolataim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése